Csak elhatározás kérdése

IV.

Letéptem a környező szekrényekről a fotót, majd hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy bemegyek az osztályba. Nem kéne hiányoznom egy kép miatt.
A sírás kerülgetett, mikor megláttam Bence ocsmány fejét. Rá se néztem volna, de felgáncsolt, és a padlón landoltam.
Kicsit nehezebben álltam fel, mint mondjuk a nevetgélő Barbi tette volna.
Bence beleröhögött az arcomba. Igazán gusztusos, mondhatom.
Nem jött ki egy hang sem a számon, pedig az agyamban egy egész szép, összetett káromkodás fogalmazódott meg, de valahogy nem ment. Nem bírtam ellent mondani nekik. Nem voltam elég erős hozzá.
-Jajj, mi a baj, édesem? Megáztál tegnap? Ne haragudj, nem gondoltam, hogy komolyan veszed a meghívást!-felhúzta a szemöldökét Bence és álártatlanság áradt a szeméből.-Várj!- feltette a kezét.-Ugye nem gondoltad, hogy érdeklődöm irántad? Ha megdöglenék, még akkor sem, szivi!
Már nem csak Bence, de az egész osztály beleröhögött az arcomba.
Szíven talált, amit mondott. Tényleg reménykedtem benne!
Letöröltem az arcom, mielőtt bárki észrevehette volna azt a kósza könnycseppet.
Épp leültem a helyemre, mikor elhangzott az első "hájas disznó", amit lassan felvett az egész osztály. Zengett az egész épület.
Rám gondoltak. Rólam beszéltek. Engem gúnyoltak.
Nem tudtam visszafogni magam, utat tört magának a sírás.
Mit tudnék tenni?- merült fel bennem a kérdés.
Lelkiismeretük nincs, nem fogják megbánni ezt.
Agyuk szintén hiányos, nem fogják fel ennek a súlyát.
A szívük nincs a helyén, nem akarnak nekem jót. Csak bántani szeretnének. Hát sikerült.
Óráknak tűnő percek után belépett az osztályfőnök a terembe.
-Gyerekek, ki a "hájas disznó"?! Esztert csúfoltátok?
Hát ez kész. Persze, hogy engem! De ha ezt amúgy is tudja, miért éget még inkább? Semmivel sem másabb, mint a többiek.
-Tanár úr, hát ki más lenne?- vágta rá Bence. És követte a jól megszokott röhögés. Csodás.
-Mire véljem ezeket a képeket?- mutatott fel egy rakat képet. Rólam. Természetesen.
Szuper! Aki eddig nem látta, most láthatja. És ezzel az égetésem folytatódott. Köszönöm, Tanár úr!
Ezután következtek a jól megszokott "mi nem tudjuk, ki csinálta ezeket a képeket", "nem, dehogy mi voltunk" és a "miért lenne okunk bántani Eszert?" dumák.
Iskola után elindultam haza. Szerintem kijelenthető, hogy életem egyik legrosszabb napja volt a mai!