Csak elhatározás kérdése

VIII.

Éreztem, hogy a sírás a torkomat fojtogatva próbált utat törni magának. Nem küzdöttem ellene, átadtam magam a szomorúságnak. A testem ellazult, a könnyeim potyogtak tovább, a szívem majd' megszakadt. Csak egy átlagos hét, átlagos szerdája. Egy átlagos lánnyal.
Bementem a szobámba, végig dőltem az ágyon, és gondolkoztam.
Mi vitte erre a döntésre apát?
Miért nem szólt valakinek, ha ilyen súlyos volt a helyzet?
Mit akart ezzel elérni?
Miért nem gondolt rám? Hogy nekem mennyire fog ez fájni? Miért volt önző?
Nagyon rossz lehetett az egész, mert bizony kevés dolog volt, amit el tudtam képzelni, hogy miért ölhette meg magát.
Úristen! Nincs többé apukám!
Eddig sem töltött be nagy szerepet az életemben- ahogy anya sem-, de legalább a tudat, hogy él, megnyugtatott.
Kemény dolog ez a halál. Egyik percben még veled szemben áll az apukád, a másikban meg már csak egy emlék. És mi lesz akkor, ha az emlék kifakul? A feledés homályába merül minden és mindenki?
A könnyeimet lassan feltürtőztettem.
Mint a villám, olyan hirtelen és fájdalmasan hasított belém a gondolat; hiszen ugyanez történik velem is!
"Apád öngyilkos lett!"
"Nem tudta elviselni azt, ahogy a társai bántak vele!"
"Apád soha nem szerette, ha társasága volt."
"Szerintem jobban érezte magát egyedül."
"...nem bírta a börtönben lévő életet!"
"El kell mennem apád temetésére!"
Szédülni kezdtem. Anya szavai valósággal fájtak.
Leszámítva néhány dolgot, pontosan ugyanúgy károsítom meg magam, mint apa tette.
Nem fizikai károsítás, nem is az egészségem károsítása, sokkal inkább a jövőm károsítása. És igen, saját magam károsítom.
Nem! Én nem leszek öngyilkos és nem lesz elcseszem el a jövőm pár barom miatt!
De mégis érzem, hogy az én hibám.
Az enyém, mint ahogy apu esete is az ő hibája volt. Mert nem állok ki magamért és rohadtul nem tudom megvédeni magam. Ha megtudnám, sokkal boldogabb lennék. Sokkal jobb lenne az életem. Szeretnék élni...
Valószínű, hogy ez volt a forrása apa incidensének is.
Utána jöttek a következmények. Az egyátalán nem rózsaszín következmények.
Nem tudom, hogy meddig feküdhettem ott. Kisírt szemekkel és kavargó gondolatokkal ültem fel az ágyon, mikor kattant a zár.
Egy röpke pillanatra átsuhant az agyamon, hogy apa az. Reménykedtem, de végül vegyes érzelmekkel pillantottam meg anyát.