Csak elhatározás kérdése

III.

Három óra körül anya nyitott be a fürdőszoba ajtaján. Éppen a szememet festettem ki, kisebb-nagyobb sikerrel.
Nem igazán kellett magyarázkodnom neki, bevezettem a szobájába, betakargattam és aludt is, mint a kisangyal. Lassan már rutinból ment. Szinte naponta végeztem el ugyanazt. Ugyanezt.
Fél négykor egy fekete szoknyában, rózsaszín felsőben, két kiló vakolattal a fejemen léptem ki a házból.
Ez nem én vagyok. Nem én vagyok, de őszintén szólva tetszettem magamnak. És... a cél az, hogy Bence észrevegyen.
Leszálltam a buszról a fagyizó előtt. Szétnéztem. Sehol nem láttam a fiút.
Másnap reggel bementem az iskolába. Gőzös sem volt, hogy a tegnap délutánt mire véljem. Bence nem jött el. Egy órán és tizenhét percen keresztül vártam rá, hiába. Mit is képzeltem? Bence és én? Ugyan már!
Igen, bizony. Egy vérbeli liba voltam.
Beléptem az épületbe és a szekrényemhez léptem.
Ha egy másodosztályú filmben lennénk, akkor jött volna az jelenet, mikor a kamera ráközelít a megdöbbent arcomra.
A szekrényemen -és majdnem az összes szekrényen- egy kép volt, szöveggel. Rólam.
Ültem a fagyizó előtti padon, már a végét rúgdosva a kedvemnek, elszontyolodva.
"MÁSKOR MAJD MEGGONDOLOD, HOGY KIT POFOZOL MEG, TE HÁJAS DISZNÓ!"- állt a képen.
Szóval mégis ott volt, hogy a képet elkészítse...
Ennél nagyobb égést nem nagyon tudtam elképzelni. Még akkor nem...