Csak elhatározás kérdése

VII.

Leültem vele szembe az asztalhoz.
-Először is, drágám, meséld el, hogy mi történt veled!
-Hogy érted, hogy mi törté...
Teljesen megfeledkeztem az osztálytársaimról. Pedig aztán baromi mérges voltam rájuk.
-Semmi. Csak egy kis baleset. De te... mit szerettél volna mondani?-hárítottam. Nem ezt találtam a legmegfelelőbb alkalommak, hogy kitáláljak neki minden sérelmemről, amiket egyébként simán észre is vehetett volna, de nem tette.
-Tudod, nehéz nekem erről beszélni! Normális esetben nem mondtam volna el neked - anya elhúzta a száját-, de most muszáj! Apád nem azért van börtönben, amiért te azt hiszed, hogy ott van!- nézett le az édesanyám az asztalra. Szerintem nem tudott (vagy csak nem akart) a szemembe nézni.
Itt esett le először az állam. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de anya folytatta tovább.
-Én nagyon szerettem őt, ahogy te is- jelentőségteljesen rám nézett.- Ő már kevésbé rajongott értünk. Egyszer, olyan 9 évvel ezelőtt volt az, hogy először ütött meg. Nem szóltam senkinek, te meg még kicsi voltál, nem érzékelhetted. Ezt az egy ütést továbbiak követték. A szomszéd jelentette be ezt a rendőröknek. Apád soha nem szerette, ha társasága volt. Szerintem jobban érezte magát egyedül. Csak ez egy családnál nem igazán működőképes...-anya kipingált arcán megjelent egy apró könnycsepp.- Azt akarom neked mondani, kincsem, hogy ezek ellenére apád szeretett téged! De nem bírta a börtönben lévő életet! Még régebben kaptam egy telefont a rendőröktől. Rossz hírt közöltek velem. Aranyom! Olyan nehéz ez! Ne ijedj meg! Ne félj! Minden rendben lesz! De most egyedül kell itthon maradnod! Mert... el kell mennem apád temetésére!
Éreztem az első könnycseppet végig csurdogálni az arcomon. Apa... apa meghalt?!
-Gyere ide, kincsem!
Anya kitárta a kezeit. Olyan erősen öleltem, ahogy csak bírtam. Már nem csak egy-egy kósza könnycseppem volt, hanem egy egész teherautónyi. A szó legszorosabb értelmében bőgtem. Anyával egyetemben.
-Kincsem! Apád öngyilkos lett! Nem tudta elviselni azt, ahogy a társai bántak vele!
A fülemben csengettek ezek a szavak.
-Én is megyek a temetésre!-jelentettem ki.
-Dehogyis, aranyom! Erről szó sem lehet! Maradj itthon! Rendben?
Hiába voltak utasítóak anya szavai, mégis olyan édesen, kedvesen hangoztak. Úgy, hogy az ember nem tudott volna ellenkezni vele.
Lassan bólintottam. Anya elment. Egyedül maradtam.