Csak elhatározás kérdése

XI.

Sötétedett, de nem érdekelt. Ki kellett szakadnom az otthoni légtérből. Fojtogatónak éreztem ott a levegőt.
A könnyeim úgy potyogtak, mintha dézsából öntötték volna őket. Felkavart a beszélgetés, az, amiket anyu a fejemhez vágott és ez az egész kialakul helyzet.
Elkezdtem sétálni, és kényszeríteni kellett magam, hogy nem forduljak vissza megnézni, hogy anya észrevette-e a kiszökésem. Ahhoz viszonyítva, hogy miket mondott nekem, előfordul, hogy észrevett, csak - ahogy ő fogalmazott - pont leszarja. Ez van.
Mindig egy tökéletes családról álmodoztam.
Egy boldog szülő-párra, egy kistesóra, egy boldog életre.
Nem kellett volna sok pénz, hatalom, de még tekintély sem. Ezek elhanyagolhatók.
Csupán arra vágytam, hogy boldogok legyünk. Mert ha boldogok vagyunk, akkor az úgy tökéletes.
Direkt nem töröltem le a könnyeimet. Sós helyett keserű ízt éreztem a számban.
Apa meghalt.
Ha meghalt, az azt jelentte, hogy nincs többé. Nem lehetett vele találkozni, beszélgetni, megérinteni. Nem hívhatok többet senkit "apának". Én... nekem már nincs apukám...
Nem mondanám, hogy ebben a két évben olyan sokszor láttam volna. Szinte semmit nem tett hozzá az életemhez. Nem lehetett elmenni reakció nélkül a halála felett, de igazából -még ha fáj is beismernem- nem érzek olyan intenzív fájdalmat, mint amit éreznem kéne.
A gyomrom györcsbe rándult.
Anya megint iszik.
Egy napra mintha kicserélték volna egy másik gyerek klassz anyjával, aztán visszaadva nekem megmutatták, hogy ő még itt van belül, él és virul. Nem változott meg, dehogy. Ugyanaz a személy, aki már két éve is.
Valószínű, hogy csak azért szedte össze magát, hogy ne ítéljék el, ne legyenek rossz véleménnyel róla az emberek a temetésen.
Szaggatottan vettem a levegőt.
Az osztályom próbál tönkretenni, eddig nagyon is hatásosan.
Elhatároztam, hogy lépni fogok ez ügyben, nem hagyom magam sínylődni! Ha segítség kell, hát kell, de ennek vége! Nem leszek egy meghunyászkodott nyuszi, aki fél, ha ránéznek. Nem!
A sírásom alábbhagyott. Tetszett ez a gondolat.
Pár méterrel egy játszótér előtt megálltam. Úgysem volt egyéb dolgom, gondoltam, hogy bemegyek. Ezzel már nem veszíthetek semmit.
Leültem egy padra, és a gondolataim ismét cikázni kezdtek a fejemben.
Az egyik legsúlyosabb problémámnak tekintettem; mondtam valamit, akármit, de akinek vagy akiknek mondtam, csak csinálták tovább a dolgukat, meg sem hallották. Nem foglalkoztak velem. Átnéztek rajtam. Mintha ott lennék, de mégsem. Mintha számítanék, de mégsem. Mintha léteznék, de mégsem. Mintha élnék, de mégsem.
Mintha egy tárgy lennék, aki pont nem zavar senkit. Utáltam, mert éreztem az elnyomást. Éreztem, hogy figyelembe sem vesznek. Szörnyű egy érzés.
És a legrosszabb az egészben, hogy otthon és az iskolában is ezt éreztem.
Mintha körbe vettek volna mindenfelől, és nem láttam volna a kijáratot. De most, most megpillantottam egy pislákoló fényt. Tudtam, hogy képes vagyok rá. Le tudok gyűrni akárkit. Mindenkit.
Ordításokat hallottam. Nem a "veszélyben vagyok, kérlek segíts"-féle kiáltás, sokkal inkább a "örülök, hogy együtt baromkodunk, már megint"-félét. Tudtam,hogy fiatalok lehetnek,és mikor a közelebb sétáltak, ki tudtam venni Bence alakját a tömegből. Éppen röhögött valamin, és látszott rajta, hogy élvezi a társaságot.
Úgy tűnt, hogy a játszótér és egyben a jelenlegi tartózkodási helyem felé jönnek.