Ne fesd az ördögöt a falra,..

Maradás

Kiesett a bögre a kezemből.

- Parancsolsz? - nyögtem ki döbbenten.

- Ruth a lányom - mondta újra, teljes lelki nyugalommal.

Szavakat formáltam a számmal, de egyiket sem tudtam kinyögni. Csak értetlenül kapkodtam a fejem közte és Ruth között.

- A lányod? - kérdeztem hisztérikusan, újra.

- Süket vagy? Nem hiszem el, hogy ilyen nehéz a felfogásod! - csattant fel Ruth.

- De, hogy lehet..... hogy lehet neked lányod? - néztem Beelzére.

- Szerintem nem kell magyaráznom, hogyan is lehet lányom - futott át egy kéjes mosoly Beelze arcán.

Hirtelen egy hatalmasat kellett nyelnem és gyorsan félrekaptam a fejem, miközben éreztem, hogy az arcom egyre forróbb lesz. Összeszedtem magam és Ruth felé fordultam.

- Hány éves vagy?

- Nem nagyon számolom - volt vállat. - 1739-ben születtem.

Na jó, ennél a pontnál értem el odáig, hogy muszáj volt leülnöm.

Nem törődve a földön heverő széttört bögrével és a belőle kifolyt kávéval, leültem a hozzám legközelebbi fotelba. A térdeimre támaszkodtam és lehajtott fejjel próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Percekig néma csendben ültem és csak lepörgettem magamban az elmúlt hónapok, hetek, napok és órák történéseit. Amikor végre felnéztem láttam, hogy a törött bögre eltűnt, ahogy a kávéfolt is.

Hálásan néztem fel Beelzére, aki csak elmosolyodott.

Ismét el kellett fordítanom a fejem és egy nagyot nyelni.

Valahogy nyugtalanított ez az egész.

Nyugtalanított, hogy nem bírok ránézni ha csak elmosolyodik.

Ahogy azonban jobban átgondoltam a dolgot, rájöttem, hogy Ruth megteremtéséhez, ha fogalmazhatok így, szükség volt egy másik személyre is. Feszítő érzés kerített hatalmába, amikor lelki szemei elé beúszott egy kép, amelyen Beelze, egy kisbaba és egy nő szerepel.

Összeszűkült a gyomrom és kellemetlen nyomást éreztem a mellkasomban. Nem akartam rákérdezni, mégis úgy éreztem tudnom kell. Lassan a két démon felé fordítottam a tekintetem.

- Ha ő a lányod, ki az anyja? - nyögtem ki nehezen.

- Erről - emelte fel a hangját újra Ruth, de Beelze leintette.

- Az anyja neve Natasha - mondta Beelze.

Volt valami nyugtalanító a hangjában és a szemeiben.

Ekkor jöttem rá, hogy most láttam először érzelmet a szemeiben. Még akkor is, ha nem ismertem fel őket.

- És hozzá kéne hazamenned?

Beelze nem szólt, csak kissé lejjebb hajtotta a fejét.

- Az anyám halott - jegyezte meg Ruth, nemes egyszerűséggel.

A szemeim kiguvadtak és csendben figyelő Beelzére néztem.

- Sajnálom, én... - kezdtem, de megállított.

- Nem kell semmit sem mondanod.

Lassan csuktam be a számat, le se véve a szemem az előttem álló démonról. Beelze szemeiből eltűnt az a felismerhetetlen érzelem, ismét sivárrá és élettelenné válva.

- Ruth - fordult a lánya felé - menj haza!

Ruth, legnagyobb döbbenetemre, nem ellenkezett, csak némán bólintott.

- Ahogy kívánod, apám - suttogta, majd még utoljára egy gyilkos pillantással ajándékozott meg, aztán egy pillanat múlva köddé vált.

Én döbbenten néztem a vörös ördög hűlt helyét. Nem ilyen „távozásra" számítottam. Amikor sikerült elszakítanom a tekintetemet attól a helytől, ahol a lány eltűnt, újra Beelze felé fordultam. Ő álmosan ásított egyet és megindult a fürdő felé. A tekintetemmel követtem minden mozdulatát, amíg be nem csukta az ajtót.

Még egy darabig ülte a fotelben és bambultam ki a fejemből, majd, mint akit megcsíptek pattantam fel és a hálóba mentem. Levetettem magam az ágyra, átöleltem a párnámat és belefúrtam az arcomba.

„Natasha"

Tudtam, hogy Beelze nem képes szeretni.

De kötődni igen.

Kötődhetett ahhoz a nőhöz....

Ezen merengtem még egy darabig, aztán hirtelen eszembe jutott valami.

Mi van, ha nem is ember volt?

Mi van, ha ő is démon, ráadásul egy olyan, aki képes szeretni?

Más szóval az a nő kötődhet Beelzéhez.

Szerethette!

Emellett Beelze is kötődhetett hozzá. Nem szeretetből, de kötődhetett.

Nyugtalanul fordultam egyik oldalamról a másikra. Nem tudom miért foglalkoztatott ez engem, miért agyaltam rajta annyit és miért akartam Beelzét mindennél jobban magam mellett tartani.

Nem akartam, hogy kisétáljon az életemből.

Nem akartam, hogy csak úgy otthagyjon.

Valahogy.......nem akartam.

Nem tudtam volna csak úgy elmenni a történtek mellett, elfelejtve mindent, ami történt.

Elfelejtve azokat a nyugtalanító érzéseket.

Miközben ezen tépelődtem, Beelze jött be a szobába. A haja vizes volt, rácsöpögött a vállára, átáztatva ezzel a pólója anyagát. Ráemeltem a tekintetem és végigmértem az pokol hercegét.

Kétség sem fért hozzá, hogy Beelze gyönyörű volt. Az egész lénye erőt sugárzott magából. Úgy vonzotta a tekinteteket, mint az éjszakában felvillanó fények a bogarakat.

Némán bámultuk egymást, a szavak pedig akaratlanul kúsztam a számra.

- Beelze - szólítottam meg.

Beelze kissé oldalra döntötte a fejét, jelezve, hogy figyel.

Kinyitottam a szám, majd becsuktam, végül újra kinyitottam. A szavaim halkak voltak, én is alig hallottam őket.

- Hazamész Ruthtal? - suttogtam.

Nem válaszolt azonnal. Az arcomat fürkészte, majd egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén.

- Szeretnéd, hogy elmenjek, angyalkám? - kérdezte suttogva az ajtókeretnek támaszkodva.

- El akarsz menni? - kérdeztem vissza.

Nem válaszolt, csak ellökte magát az ajtókerettől és lassú léptekkel megindult az ágy felé. Amikor mellém lépett, leült az ágy szélére, az oldalamhoz. Lenézett rám, majd a tenyerére támaszkodva közelebb hajolt.

- Hé, angyalkám - nézett mélyen a szemembe - szeretnéd, hogy maradja?