Ne fesd az ördögöt a falra,..

Öröm és félelem

Lassan ereszkedtem bele a teleengedett kádba, nyakig merülve a kellemes meleg vízben. A vizsgák közeledtével, az időm nagy részét tanulással töltöm, a megmaradt részét pedig Beelzével. A vízből kiemelkedő térdeimet nézve idézem fel a pár nappal ezelőtti beszélgetésünket.

„Mert csak így érthetsz meg"

Azóta sokat gondolkodtam ezen. Próbáltam rájönni mi is az összefüggés a két dolog között, de nem sikerült. Minden szava kész rejtély.

Azóta nem is beszéltünk erről. Tudom, hogy arra vár, hogy rákérdezzek, de egyszerűen képtelen vagyok. Valami visszatart, pedig közben majd megöl a kíváncsiság is.

Lehunyom a szemem és felrémlik előttem Beelze arca, miközben a múltjáról beszél.

Nem tűnt szomorúnak, csalódottnak, de elégedettnek sem. Az érzelmek valahogy.....hiányoztak az arcáról.

Napról napra egyre jobban függök tőle. Az együtt töltött idő nagy részében elmegyünk valaha. Emellett beiratkozott az egyetemre is. Nem tudom, hogy csinálta, de biztos megvannak a maga módszerei.

Amikor először megláttam az egyetem folyosóján, pánikba estem. Ugyan teljes mértékben emberi volt, mégis megrémített a tudat, hogy valaki felismeri. Vagy mi van, ha a többiek mégsem felejtették el teljesen azt a péntek estét.

- Szevasz angyalka!

- Mit keresel itt? - néztem körbe kétségbeesetten.

- Beiratkoztam. Otthon minden olyan unalmas.

Dühösen kaptam felé a fejem, majd a karjánál fogva rángattam be a legközelebbi üres terembe. Ami mondjuk nem terem volt, hanem egy takarító raktár. Ingerülten vágtam be magunk után az ajtót és megfordultam vele.

- Megvesztél? Mégis mi a francot keresel itt? Mi van ha valakinek eszébe jut ki is vagy? Egyáltalán, hogy tudtál beiratkozni? Van fogalmad róla, mi történhet ha valaki felismer?

Unottan hallgatta ahogy kétségbeesetten kiabálok vele. Ettől csak egyre idegesebb lettem.

- Hagyd abba ezt a nemtörődöm, flegma hozzáállást!

- Te meg fogd be egy kicsit - túrt unottan a hajába. - Senki sem tud semmit. Minden emléküket töröltem, szóval csihadj végre.

Kelletlenül, de elhallgattam.

***

Azóta jó néhány nap eltelt.

Ő is és én is rendszeresen jártunk az előadásokra. Persze a barátaim rögtön megkedvelték, mindenki teljesen odavolt tőle. Mondhatjuk úgy is, hogy kiszorított a saját baráti csoportomból.

Nem mintha bántam volna. Én sem éreztem magam odatartozónak. Azidő alatt, amíg Beelzével otthon voltam, Kevinen kívül senki sem vette rá a fáradságot, hogy keressen. Ezek után nem nagyon érdekelt, hogy leváltanak e Beelzére.

Ahét péntek estéjén a tévét nézve próbáltam elütni az időt, amikor Beelze belépett a lakásba. Meglepetten néztem rá, amikor levetette magát mellém a kanapéra.

- Mit keresel itthon?

- Nem jöhetek haza, amikor csak kedvem tartja?

- Nem, nem így értetem. De még 11 sincs. Ilyen hamar meguntad?

- A haverjaid iszonyat unalmasak. Mindegyikük viselkedése egy sablon szerint működik. Nem nyújtanak semmi féle szórakozást. A középkori kocsámákban is ugyan így viselkedtek az emberek.

Ahogy hallgattam a szavait, valahogy....elégedettséget éreztem. Mert ezek szerint én mégsem voltam olyan unalmas, mint a többiek. Nem olyan voltam számára, mint bármelyik másik ember.

Azonban ahogy ez a gondolat megfogalmazódva bennem,eleinte boldogságot szült, úgy pár pillanat múlva ijedséget is.

- Kérsz teát, most készült?

Meg sem várva a választ ugrottam fel ültömből és vettem az irányt a konyha felé.Egyszerre pirulva és elfehéredve álltam meg a konyhában. Ott bekapcsoltam a vízforralót és kétségbeesetten támaszkodtam neki a pultnak.

Az az érzés, hogy fontos lehetek neki, boldoggá tett. És ez megijesztett. Tudtam, hogy nem azért tesz boldoggá, mert ezzel jobb leszek, mint azok az emberek akik elhanyagoltak és eldobtak.

Nem, azért tett boldoggá, mert az együtt töltött idő őt is fontossá tette számomra. De nem úgy, mint egy barátot, vagy egy családtagot.

Ez más volt.

Sokkal különlegesebb.

Sokkal mélyebb.

És sokkal fontosabb ó, mint eddig bárkihez fűzött kapcsolatom. Ráadásul a férfi!

Mindez megijesztett.

Sose kötődtem még így senkihez és semmihez.

- Angyalka! Hol a teám? - hallatszott a kiáltás a nappaliból.

Nagy levegőt vettem, majd lassan kifújtam.

Az, hogy kötődöm hozzá nem meglepő. Két hónapja együtt élünk, együtt alszunk, mondhatjuk úgy is, hogy a nap 24 órájából 20-at együtt töltünk. Főleg most, hogy beiratkozott az egyetemre.

Tehát a kötődésem természetes emberi reakció. Nincs benne semmi meglepő.

- Angyalka!

- Viszem!

Elkészítettem a teát, rendeztem az arcvonásaimat, majd visszanyargaltam a nappaliba.

Nos, ez történt a múlt héten.