Ne fesd az ördögöt a falra,..

Elveszett fény

„Nem!"

Ez az egy szó pecsételte meg a sorsomat.

Ahogy kimondtam, kissé talán meg is bántam.

Nem akartam ezt! Tudtam mivel jár, hogy mit veszíthetek!

Mégis...képtelen voltam már csak a gondolatára is, hogy ártsak Beelzének. Tudom, hogy megpróbált megölni. Nem is egyszer.....

De akkor sem tudtam volna megtenni.

Az angyalok nem szóltak semmit a dacos tekintetemre, csak Michael felé fordultak, aki némán elém lépett. Ahogy ott álltunk szemtől szemben, akaratlanul is egy mosoly kúszott az arcomra.

- Egyáltalán miért hiszitek, hogy meg tudnám ölni? - kérdeztem.

- Fontos vagy neki - válaszolt Uriel teljes nyugalommal.

Először döbbenten néztem rá, majd kitört belőlem a nevetés.

- Azt erősen kétlem. Ha fontos lennék neki, akkor nem itt lennék, ő pedig nem Natashát ölelné éppen - mondtam keserű mosollyal az arcomon.

- Az a nő sem a tiszta jóság megtestesítője - suttogja Michael maga elé, mire értetlenül nézek rá.

- Tessék?

- Annak a nőnek a lelke olyan, mint egy emberé. Az Úr adta neki - szól Gabriel. - De a testét egy démon készítette. Nem azért halt meg, mert annyira akart. Nem azért kellett eltávoznia, mert a lelke öregedett.

- Ezt nem értem - néztem rá, egy értetlen mosolyt erőltetve az arcomra.

- A lelke és a teste nem fértek meg egymás mellett. Az Istentől kapott lélek és egy démon alkotta test nem lehetnek összhangban. Ezért kellett elpusztítani azt a porhüvelyt, mielőtt magát pusztította volna el, s vele együtt a lelket is.

- Az a féreg nem láthatta utána a lelkét, de mi igen, hisz Istentől való.

Értetlenül kapkodtam a fejem, nem értve semmit.

- De akkor.....akkor mit keres megint itt? Honnan van teste? Mi ez az egész? - néztem rájuk összezavarodva, és éreztem ahogy az idegesség egyre jobban felkúszik a torkomba.

Hallgattak. Hideg szemeik engem lestek, de nem szólaltak meg.

Végül Michael volt, aki megtörte a beálló csendet.

- Alkut kötöttünk. Az angyalok és Natasha.

- Azt az alkut, aminek része vagyok?

- Részben. Szó szerint nincs közöd hozzá, de ebből következik a veled köttetett alku.

Nagy levegőt véve próbáltam magam lenyugtatni, miközben meg-meg remegő kézzel belemarkoltam a pólóm szélébe.

- Mi volt az alku?

Újabb csend.

- Egy soha el nem haló test - mondja Uril. - ezt akarta.

- Mi pedig megadtuk neki.

- És mit akartatok cserébe? - remegett meg a hangom.

- Az érzéseit.

Ismét értetlenül néztem rájuk.

- Hogy mondtad?

- Az a nő - kezdte Uriel nyugodt arccal. - egy ember. Hiába volt olyan a teste amilyen, a lelke emberi volt. Az Úr teremtette emberi lélek. Vagyis képes volt érezni. És Beelzebub - köpi a nevét. - hiába tagadja, ő is képes ugyanerre. De csak ha nagyon mélyek azok az érzelmek. Ezért is állítja, hogy nem képes rá, mert ő maga sincs vele tisztában! Hisz csak három személy irányt érzett eddig igazi, mély szeretetet. Natasha irányt, a lánya, Ruth iránt, és irántad.

- De, mi értelme volt elvenni az érzéseit?

- Mert ez fog Beelzebubnak a legjobban fájni! - suttogta Gabriel.

- Érzelmek nélkül együtt lenni valakivel, csupán a megszokáshoz való ragaszkodás miatt.....egy fájdalmas dolog annak, akinek még vannak érzései. Ha Natasha így marad mellette, abba az a démon bele fog roppanni. Pontosan azért, mert az érzései túl mélyek. S mivel ezek az érzelmek nincsenek jelen állandóan, nem tud velük bánni. Ha az a nő örök életű testet kap, a démon örökké azzal a tudattal fog élni, hogy az a valaki, aki iránt a legmélyebb érzelmeket táplálja, sosem azokat viszonozza. Ő is, és a lányuk is.

Meredten néztem őket. Nem tudtam szavakba önteni a gondolataimat, a bennem kavargó érzéseket, egyáltalán semmit. Csak nézem rájuk és nem tudtam megszólalni. Nem értettem, hogy mehetett bele Natasha egy ilyen alkuba, vagy azt, hogy én minek kellek ehhez. Csak nagyon nehezen tudtam kinyitni a számat és remegve hangot adni az eddig néma szavaimnak.

- De miért egyezett bele ebbe? Én én....én mire kellek?

- Azért egyezett bele, mert csak egy ember. Olyan valaki, aki kizárólag az érzelmeire hagyatkozik. Annyira elvakította a szerelem, hogy azt hittem, azt nem vehetik el tőle. Nos, ebben tévedett.

- De én, én miért kellek ehhez?

- Mert amit Natasha összetöri azt a démont, ő hozzád fog menni. Mert te vagy az, aki iránt ugyan olyan mélyek az érzelmei. Számunkra mindegy, hogy te ölöd-e meg, vagy te halsz-e bele a betegségbe. Ha elfogadod az alkut, és megölöd, ő eltűnik, megsemmisül. Ha te halsz bele a betegségbe, olyan sebet ejthetünk rajta ismét, amelyet sosem fog kiheverni. Talán nagy az ereje, de kicsit sem legyőzhetetlen!

Döbbenten, erőtlenül rogytam össze, próbálva összerakni a hallottakat, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az elhangzott szavak össze-vissza cikáztak az agyamban, értelmetlenül kavarogva. Képtelen voltam elhinni, amit hallottam! Kiskorom óta azt hallgattam a szüleimtől, hogy az angyalok a legjóságosabb lények, ők mindig csak jót cselekednek. De ezeket hallva, rájöttem, hogy ez nem igaz.

A kezembe temettem az arcom.

- Szóval nem számít mit mondok, Beelze vesztét akarjátok?!

Nem válaszoltak, csak némán álltak előttem. Akkor ezt igennek vehetem.

- Azt hittem nektek védenetek kell az embereket - suttogtam magam elé.

- A mi dolgunk követni az Úr szavát!

- Az ő parancsa pedig a démonok elpusztítása.

- Szóval a cél szentesíti az eszközt - fejezem be a gondolatot.

Remegve vettem levegőt.

Képtelen voltam rájuk nézni.

- Még így is „nem" a válaszod? - kérdezte csendesen Michael.

Bennem rekedt a levegő, majd egy keserű, fájdalmas mosoly kúszott az ajkaimra. A karjaimat lassan magam mellé ejtettem és felálltam. Az angyalokra emeltem a tekintetem, utána pedig ugyan azzal a keserű mosollyal szólaltam meg.

- Nos, én is csak egy ember vagyok, akit az érzelmei vezetnek. És pont ezért, képtelen lennék őt bántani - suttogtam, majd kissé lehajtottam a fejem és lehunytam a szemeim.

Egyikük sem szólt. Egy hideg kezet éreztem a homlokom, majd azt, hogy a tagjaimból egyre jobban elszáll az erő, a testem pedig néha összerezzen.

Amikor a kéz eltűnt a homlokomról, lassan nyitottam ki a szemem, de már nem láttam semmit.

Csak sötétséget.