Ne fesd az ördögöt a falra,..

A teremtés fájdalma

Némán néztem a fölém tornyosuló alakra.

Beelze fekete haját végigszántó vízcseppek mind az arcomra hullottak. A szeme se rebben, csak egy játékos mosoly suhant ár az arcán.

Mind ketten tudtuk, hogy mit is akarok, ő mégis az én számból akarta hallani.

Hallani, ahogy azt mondom „maradj", „ ne menj el".

Mert ezt akartam mondani.

És azt akartam, hogy így is legyen.

Hogy maradjon. Hogy minden olyan legyen, mint régen.

Régen...nevetnem kell.

Hisz alig ismertem négy hónapja, nem mondhatom azt, hogy régen.

A tekintetem végig vándorolt az arcén, majd újra a szemébe néztem.

- Ha azt akarnám, maradnál?

Beelze arcán megjelent egy mosoly, amién szebbet és izgatóbbat életemben nem láttam.

- Talán - suttogta és az egyik kezét az arcomra simította. - De te is tudod mivel járna a maradásom.

Elkerekedett szemekkel néztem fel Beelze mindet tudó tekintetébe. Bár, nem értem min lepődtem meg.

Hisz tisztában voltam vele, hogy tud róla. Nem rejthettem el előle semmit.

Mégis....

..............reménykedtem!

Reménykedtem, hogy nem veszik észre azt a bennem lakozó érzelmet, amit még én sem tudtam azonosítani. Hisz annyira erős sem volt.

De mégis...ott volt.

Ott volt már hetek óta.

Ott volt és sehogy sem múlt el. Lassan, de biztosan terjeszkedett, végül a lelkem egyik aprócska, de annál erősebb része lett. Amikor már épp elfelejtettem volna a jelenlétét, Ő mindig megmutatta magát, jelezve, hogy még itt van, még nem pusztult el és bár apró, létezőbb, mint valaha.

Keserű mosoly jelent meg a szám szélén.

- Semmit sem titkolhatok előled?

Beelze csak mosolygott és újból végig simított az arcomon.

- Semmit, de ezt te is tudod. Ezért is kedvellek annyira. Sokkal szórakoztatóbb vagy, mint a legtöbb ember.

- Natasha is ilyen volt? Ezért létezik Ruth is? - csúszott ki a kérdés a szám.

Erre Beelze arcáról eltűnt a mosoly és csak mélyen a szemembe nézett.

De nem válaszolt.

A tekintetében ismét volt valami, valamit amit nem tudtam megfejteni. Lassan húzódott hátrébb, majd teljesen felült így csak profilból láttam az arcát.

- Nos, van abban valami amit mondasz. Bár Natasha nagyon különbözött tőled.

A tenyeremre támaszkodva feltoltam magam ülő pozícióba, miközben Beelze előrébb hajolt és a combjára könyökölt. A beálló csöndet némán tűrtem. Nem mertem megszólalni. Még úgy se, hogy minden vágyam volt többet tudni Natasháról.

***

Az idő ismét repült, és arra eszméltem fel, hogy újra szeptember van.

Az idő csak úgy rohant.

Köztem és Beelze között pedig nem esett szó többé Natasháról, Ruthról vagy az érzéseimről. Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna. Ruth néha felbukkant, de nem szólt hozzám, csak győzködte Beezlét, hogy menjen vele haza. Beelze egy darabig türelmesen hallgatta, de mindig ugyanaz lett a vége : hatalmas tenyerével megsimogatta a lánya fejét és hazaküldte. Ruth pedig sosem ellenkezett.