Supernatural in New York

2.fejezet

SJ

Sötét volt és hideg. Semmit sem láttam és úgy éreztem hogy elvesztem. Hol lehetek? És hol vannak a többiek? Nem tudtam hogy mi történt de a legrosszabbtól tartottam: talán végem volt. Kész, ennyi...soha többé nem látok majd senkit aki fontos számomra.
De ha nekem annyi, akkor hova kerülhettem? Menny vagy Pokol? Vagy ez a nagy semmi és ez vár mindenkire a túloldalt? Hirtelen egy fehér fényt pillantottam meg a távolban. A melegség ami abból áradt egyszerűen vonzott magához, és egyre csak közelítettem felé. Mikor már egy karnyújtásnyira volt tőlem, kinyújtottam a karomat, és megérintettem azt a kezemmel, mire a fehér fény terjeszkedni kezdett addig, amíg el nem tűnt teljesen a sötétség.

Kinyíltak a szemeim s felébredtem. Nem kaptam levegőt, s gyorsan, szinte túlélési ösztönből sokat köhögtem: majd megfulladtam, de végül az összes víz kijött a tüdőmből. Mire ismét oxigénnel teltem meg, már négykézláb helyzetben voltam, majd szép lassan felálltam. Nem haltam meg! Körbenéztem és észrevettem hogy még mindig a Central Parkban voltam csak a tó partján. Már a Nap is felkelt de véleményem szerint még reggel volt. Most végignéztem magamon: tiszta víz volt a ruhám és a hajam is. Ami még ennél is rosszabb volt: nem emlékeztem semmire! Az még rémlett hogy Maliától kaptam egy üzenetet és eljöttem a parkba de utána semmi. Kiesett minden. Megtapogattam a zsebeimet a telefonomat keresve: fel akartam hívni Scottot vagy Maliát. Ám hiába keresgéltem, a mobilomnak nyoma sem volt, s csak a kulcscsomómat, egy elázott húszdollárost és néhány egydolláros érmét találtam. Egy kicsit fáradt voltam, de közben éhes is, s a szemeimet zavarta a napfény. De ezeket muszáj volt mellőznöm, ugyanis a kényszer, hogy megtudjam hogy mi is történt az este erősebb volt. Beszélnem kellett Maliával, minél előbb! Talán ő megválaszolja a kérdéseimet.

Megszokásból ránéztem a csuklómra, de feleslegesen, hiszen már régóta nem hordtam karórát. Ha lett is volna rajtam akkor meg már nem is működne a sok víztől. Nem törődve az éhséggel és a vízes öltözékemmel gyorsan béreltem a Central Park mellett egy biciklit és sietve tekertem a suli fele.

Tíz perc alatt odaértem a sulihoz. Annyira gyorsan mentem, hogy félig már a hajam is megszáradt mire célba értem. A biciklit leadtam egy másik bérlőhelyen majd a suli felé indultam. Futva értem el a bejárati ajtót, s kitártam azt. Három szempár meredt rám döbbenten: Maliáé, Scotté és Mr.Fitzé. Nagyokat lélegeztem (mert annyira igyekeztem hogy minél hamarabb a sulihoz érjek) s mikor végre kifújtam magam, sikerült megszólalnom.

-Sziasztok!-még egy enyhe mosolyt is magamra erőltettem a rossz közérzetem ellenére. Döbbenetet véltem felfedezni az arcukon. Azt azonban ijesztő volt látni hogy Fitz sokkal meglepettebb volt mint a többiek. Barátaim már épp megszólaltak volna, amikor Fitz komolyan rámparancsolt.

-Velem kell jönnöd, Stiles!

Ez a kijelentése nem csak engem ért hirtelen, de társaim is értetlenül meredtek rá.

-Mi? Én nem megyek magával sehova!-jelentettem ki határozottan.

Közelebb léptem barátaimhoz, mire ők kérdésekkel kezdtek bombázni engem.

-Mi történt veled?

-Hol voltál?

-Miért volt kikapcsolva a mobilod?

-Hát, reméltem hogy egyikőtök tudni fogja hogy mi történt velem...a Central Parkban.-a tekintetüket figyelve néztem rájuk amikor egy erős szag csapta meg az orromat. Kutyára emlékeztető szag volt ez és felőlük jött.-Vagyis inkább Malia. Te küldtél nekem üzenetet.

Úgy néztek rám a barátaim mintha fogalmuk sem lenne hogy miről beszélek.

-Stiles, én nem küldtem neked semmilyen üzenetet tegnap.