✔️Kaméleon (JK FF)

Eső (비)

Jeon Jungkook

Minden szem rászegeződik.

Hosszú barna fürtjeit kecsesen ívelt füle mögé simítja majd egy elragadó mosollyal az arcán sétál be az iskola kapuján. Nincsen ebben semmi különleges, hiszen minden gimnázium tartozéka egy méhkirálynő, aki körül a herék úgy rohangálnak fel-alá, mint bohócok a cirkuszban.  Az iskola tömött folyosóján, ahol több száz gyerek halad a tanterme felé, vagy éppen a szekrényét igyekszik elérni, azon a helyen, ahol az iskola valódi élete figyelhető meg, ott Ő a királynő. Hangos nevetése kitűnik a zsibongó tömegből, harsány megjelenése és magával ragadó kisugárzása mindenki figyelmét felkelti.

Én is őt nézem, nem tehetek róla. Ilyen az emberi természet. Tekintetek sokasága vetődik felé, hol egy-egy elrejtett hajfürt mögül, hol csillogó szemüvegek alól, meglapulva a félénkség és irigység árnyékában, de van, aki egyenesen a szemébe néz. Mint Jackson, aki éppen a falnak támaszkodva teszi neki a szépet. Milyen szép pár lennének! A kosár csapat kapitánya és a dráma díva. Nem kizárt, hogy voltak is már együtt, de most biztosan nem Ő a befutó.

A lány tekintete egész másfelé kacsintgat. Ahogy barátnőivel beszélgetést imitálnak, ahogy csíntalan mozdulatokkal a szoknyájuk szegélyénél magukra irányítják a fiúk figyelmét, irigylésre méltó. Ámde, egy-egy hamis kacaj közben Ő JB felé tekint. Pár másodperc csak az egész, de mégis, arany barnán csillogó szeme tele van vággyal, elfojtott sóhajokkal, és amikor a fiú is észreveszi Őt, halvány pír jelenik meg az orcáján. Magával ragadó látvány! Így, teljesen ártalmatlannak tűnik. Vágykeltő kísértés fut végig az ember gerincén, hogy megérintse azt a rózsás arcot és ezzel kicsalja azt a bizonyos elfojtott sóhajt a lány dús ajkai közül. Magam is meglepődöm, mennyire a hatalmába tud keríteni, így inkább elfordulok, és egy pillanatra lehunyom a szememet. Nagy levegőt veszek, és még egyszer tudatosítom magamban, hogy Ő nem hozzám való. Mina egy egészen más világ szülötte.

- Jungkook – becsapom a szekrényajtómat amikor meghallom az irodalom tanár hangját magam mögül. Ahogy megfordulok, látom is vastag keretes szemüvegben és lazán kötött nyakkendőben felém kacsázni. Kezében egy halom füzet van, melyek toronyba rakva minden lépésével meginognak. Trottyos barna nadrágjának a szára jócskán lelóg olcsó, bőr saruja széléig, így csak idő kérdése, hogy hasra vágódjon. Mosolyogva lépek felé és pont időben érkezem, mivel a füzetek fele a kezemben landol.

- Huh, ez életmentő volt. Köszönöm – mondja, majd kissé hátra dőlve, hogy hasán tartsa meg a torony maradékát, mutató ujjával felnyomja orrnyergén a szemüvegét. – Elkísérnél az osztályteremig, ha megkérlek?

Igenlően bólintok, és már lépkedek is mellette. A történelmen kívül az irodalom a kedvenc tantárgyam, és szerencsémre a tanárok is jó fejek. Nem panaszkodom, mert kitűnő tanuló vagyok, az iskola egyik nagy reménysége, de nem szeretek ezzel kérkedni. Nem indulok iskola elnöknek, nem járkálok petíciókat mutogatva klubbról-klubbra aláírásokért, nem vágyom sem hírnévre, sem pedig figyelemre. Sőt, igazából igyekszem minél jobban elkerülni az embereket. A tanulás számomra a biztonságos jövőbe való belépőjegyet jelenti, semmi többet. Kitűnő tanulmányi eredményeim okán viszont minden tanár tudja a nevemet.

Ahogy beérünk az osztályterembe, leteszem a tanári padra a füzeteket, majd egy aprót bólintva megyek is a helyemre. Az ablak melletti padsor közepén ülök, egyedül. Nem szeretek hátul lenni, mert nem vagyok fenegyerek, és elől sem ülök, mert strébernek sem érzem magamat. Itt kellemesen meghúzódom, és ha kérdeznek, válaszolok. Nincsen nyomás, nincs figyelem, nincsenek előítéletek. Szépen lassan megtelik a terem, majd becsöngetnek. A tanár úr kiosztja a füzeteket és mindenki megkapja, hosszú és körültekintő kommentekkel együtt, a jegyeit. Másodikként jutok hozzá a kiváló eredményemhez, majd megszokott kapucnimat a fejemre csapva elmerengek az kék égen úszkáló hatalmas felhők sokszínűségén. Valószínűleg esni fog.