✔️Kaméleon (JK FF)

Kedvel (좋아하다)

Jeon Jungkook

Amit érezek, az jóval több, mint harag.

Ez nem egyszerű indulat, gyermeteg bosszankodás. Inkább valami mélyről jövő, fojtogató csalódottság. Nem, nem a lányban csalódtam. Ő pontosan úgy viselkedett, ahogyan mindig is.

Magamból ábrándultam ki, és abból a hitből, hogy egyszer majd megszűnik létezni bennem az akarat, a vágy, hogy annak ellenére mennyire igyekszem távol tartani magam, mégse vagyok képes teljes mértékben elszigetelődni tőle. Hogy igen is érdekel a véleménye, hogy vágyom arra, hogy figyeljen rám, hogy ne legyek teljesen idegen számára. Hogy csak beszéljen hozzám, rám nézzen, a nevemen szólítson.

Tudni akarom, hogy mit gondol, mit érez és mind ezeket miért. Szeretném megismerni, megérteni őt. Mindennél jobban vágyom rá, hogy megérinthessem, hogy mosolyogni lássam.

Bűnös és veszélyes vágyak ezek, melyeket régóta elfojtok magamban, és most, hogy kötelező vele együttműködnöm, hogy van indokom mellette lenni, egyre nehezebb ezeket féken tartani. A szörny sem segít. Meggyőzöm magamat, hogy azzal, hogy csak szemmel tartom, hogy messze elkerülöm, csakis Őt védem. Neki teszek jót, hogy megmentem saját magamtól. Mindig is ezt tettem.

Lehet, hogy a szörnynek van igaza és beszari, meg gyáva dolog ez tőlem, de még mindig inkább együtt tudok ezeknek a jelzőknek a súlyával élni, mint azzal, hogy elárulom a szüleimet. Vagy Jungint. Éppen ezek miatt örülök, hogy ki akar használni, hogy néha sérteget. Szívemnek ugyan rosszul esik, kínoz ez az elutasítottság, de segít abban, hogy megtartsam a kellő távolságot. Ahogy most is.

Ennek a hatalmas nappalinak ez az egyetlen eldugott sarka, ahonnan feltűnés nélkül kémlelhetem Őt. A bárpult mögött rejtőzöm, ahová semmilyen pislákoló fény, vagy kíváncsi szempár nem téved be. Ebben a narancssárgásan vibráló félhomályban tökéletes búvóhelynek bizonyul. Teljesen fekete szerelésem egybe olvad a sötétséggel, mint ha csak egy eltévedt árny lennék, nem is élő ember. Haza kellene mennem. Tudom, hogy semmi keresni valóm nincsen már itt, de amikor megpillantom Taehyungot Minával önfeledten táncolni, képtelen vagyok tovább menni. Behúzódok ide, szinte büntetve magamat állok a sarokba, várva a jól megérdemelt kárhozatot.

Olyan boldognak tűnik, felszabadultnak és igazán szabadnak. Mindig ilyennek kéne lennie!

Ahogy titokban elrévedek hosszú barna hajának arcára tapadó tincsein, tündöklő aranybarna szemein és vidám mosolyra húzódó vékony ajkán, maga alá kerít a keserűség. Az a mindig visszatérő, gyötrelmes bűntudat. Miért pont Ő? Miért pont én? Miért pont nekünk kellett úgy találkozni? Miért pont nekünk kellett átélni azt a szörnyűséget? Miért kívánom azt, hogy mind azok ellenére, ami a bátyámmal történt, a lehető legboldogabb legyen a lány? Hogy éljen Jungin helyett is, teljes és örömteli életet? Miért akarok ennek a része lenni? És, hogy miért nem lehetséges ez? Lehetnék én is most Taehyung helyében.

Túlbonyolítod a dolgot Öregem! Egyszerűen csak túl kellene már tenned magadat a múlton és nem szabadna hagynod, hogy apád madzagon rángasson. Nincs itt semmi lehetetlen. A baj csak az, hogy az a lány ott, nem tud semmiről. Nem emlékszik sem rád, sem a bátyádra, sem pedig az egész balesetre. Csak oda kéne menned, elmondanod neki mindent és egyből a karjaidban találnád. De, beszari vagy! Gyáva!

Hallom a démoni bestiát, álnok nevetése a fülembe hasít, és ahogy eljut a tudatomig szavainak jelentése, úrrá lesz rajtam a szorongás. Ökölbe szorítom ujjaimat és lehunyom a szemeimet. Nagy levegőt véve rúgom el magam a faltól és kimerészkedek búvóhelyemről. Még egy utolsó, sóvárgó pillantást engedélyezek magamnak, mielőtt kilépek a helységből.