✔️Kaméleon (JK FF)

Tekintet (눈)

Choi Mina

Azt mondják, a szem a lélek tükre.

Mégis, egyetlen pillantásban annyi hazugság, gyűlölet és bántás lehet, hogy szinte képtelenség elhinni, hogy létezhetnek ilyen sötét lelkületű emberek. De van, hogy egy adott pillanatban elragadtatjuk magunkat és az a másodpercnyi komor érzés tükröződik így  íriszünkben. Általában szeretem, ha megnézek az emberek, mert akkor szépnek és tökéletesnek érzem magamat. Az irigység, féltékenység mind erőt adnak, és csak még inkább arra ösztökélnek, hogy egyre tökéletesebbre csiszoljam külsőmet. De vannak tekintetek, amik elől menekülök, nem bírom elviselni mélységüket, mert nem értem mit akarnak közölni vele.

Sok ilyen pillantással találkozom, ahogy sétálok hazafelé a már enyhülő esőben. Jinju nem egy nagyváros, így az emberek sajnos túl jól ismerik egymást. JB mamáját látom meg kijönni egy ruha üzletből, és ahogy rám tekint, érezni belőle a lenézést.  Tűzpirosra rúzsozott ajka lefelé görbül ahogy végigpásztázza elázott külsőmet, majd egy szemforgatást követően megfordul és eltűnik a fekete limuzin hátsó ülésén. Kihúzom magamat és tovább sétálok.

A befolyásosakhoz és gazdagokhoz nehéz közel férkőzni. Odafigyelnek, hogy kit engednek köreikbe, kikkel állnak le az utcán beszélgetni, melyik boltban vásárolnak és, hogy kikkel barátkozhatnak a gyerekeik. Vannak, akik magán iskolába küldik a trónörökösöket, de vannak, akik úgy vélik, jót tesz a személyiségnek egy igazi, vérbeli gimnázium. Az utóbbiak körét szélesíti JB is, aki azon kívül, hogy piszkosul jóképű, még vagyonos család leszármazottja is. Éppen ezért nehéz behálóznia bárkinek, igazi kihívás a srác, de eddig úgy néz ki, egész könnyen veszem az akadályt. Talán túl könnyen is! Mégis, muszáj véghezvinnem a tervem, ha már egyszer belefogtam! Megszerzem magamnak a fiút, vagy így, vagy úgy! Számomra nincsen lehetetlen! Csak jussak el valahogy abba szánalmas buliba! Elhívhatott volna egy értelmesebb randira is, de hát a férfiak már csak ilyenek! Beparáznak egy kellően magabiztos nőtől, és inkább barátaik vállára támaszkodva, biztonságos helyre szervezik az első találkozót.

Nem szeretem a bulikat, mert mindenki bepiálva hánykolódik a hangos zene egyhangú ritmusára, miközben ködös tekintettel kutatja a szőke herceget. Ugyan már! Milyen herceg az olyan, aki sörtől bűzlik és az egyetlen értelmes szó, amin nevezni tudja az éppen aktuális partnerét, az a baby. Biztosan van, akinek ez is megfelel, de az nem én vagyok! Ennél azért jóval többre tartom magamat, és legyünk őszinték! Én, egy gyönyörű, fiatal és okos lány vagyok, minden fiú összeteheti a két kezét, már ha csak felé fordulok!

Ahogy felnézek az esernyő alól a házra, ahol felnőttem, elönt a keserűség. A barnás-szürke téglaépület teljesen átlagos koreai ház, számomra mégis divatja múltnak látszik. Leharcoltnak és kopottnak. Nagyot sóhajtva lépek be az előszobába. Ledobom az esernyőt a földre, majd lehúzom a szandálomat. Már innen hallom, ahogy anyu magában mormog a konyhából, gondolom egy újabb telefonbeszélgetésen van túl. Mostanában ez van. Anyu telefonon beszélget - gondolom apuval -, mérges lesz, majd szomorú aztán kiakad, hogy Ő nem ilyen életet képzelt magának, hogy Ő itt az egyetlen, aki pénzt hoz a házhoz, és hogy Ő neki ebből elege van. Aztán órákig sír. Vagy napokig. Ilyenkor nem merek hozzá szólni se, mert félek, hogy felkeltem az alvó oroszlánt. Jobb a békesség!

- Hát itt vagy végre! – hallom végül a hangját, ahogy a konyharuhába törölgetve kezeit, megjelenik az étkezőben.

- Én is örülök, hogy látlak – mondom, mert abban a 10 évben, mióta apu nincs velünk, úgy éltünk egymás mellett, mint a szellemek. Csak a pulton felejtett kávés csészéből, vagy az asztalon hagyott ebéd maradékából tudtuk, hogy itt járt a másik.