✔️Kaméleon (JK FF)

Fájdalom (고통)

Choi Mina

Kint, az ablakon túl egy újabb tavaszi zápor van készülőben, már bontogatja szárnyait a közelgő eső. 

A szürke fellegek lágyan simulnak a nap fénye elé, nem dühösen, türelmetlenül, inkább óvatosan, alattomos lassúsággal. Szinte kéredzkednek, mint az éhes kiscicák, dorombolva hízelegnek a naphoz, hogy helyet kapjanak a kék égen. Sunyi módon veszik át a hatalmat, majd kacagva zúdítják sűrű, átláthatatlan szaftjukat a földre.

Az ágyamon fekve hangtalanul nézem ablakomat, ahogy az apró esőcseppek gurulnak a sima üvegfelületen. Anyu elhozott a suliból, és már rohant is vissza a kórházba dolgozni, egy pohár víz mellett hagyva az éjjeli szekrényemen a láz-és fájdalomcsillapítót, mondván, ha rosszul érzem magamat, vegyem be őket. Nem szóltam hozzá, csak bólintottam és alig vártam, hogy elinduljon.

Fáj a fejem. Minden apró zaj visszhangzik, és tűszúrásnyi fájdalmat okoz. Mint ha víz alatt lebegnék. A nyomás, a fásult közérzet rányomja bélyegét az amúgy is pocsék hangulatomra. Érzem ezt a kábult tompultságot az agyamba, ami nem enged értelmes gondolatokat kúszni tudatomig. 

Utálom ezt a magatehetetlenséget, dühít, hogy gyenge és kiszolgáltatott vagyok. A betegség az egyik legpocsékabb dolog, ami történhetett velem és persze a legrosszabbkor. Jisoo-t elszalasztottam, Jackson összezavart, JB-t nem is láttam és Jungkook pedig...nem is akarok rá gondolni! Jesszus! Hiszen a karjaiban feküdtem! Vajon hol érhetett hozzám úgy, hogy nem is tudtam róla? Vajon mely részeimet stírölte azokkal a vadító és szégyentelenül érzéki szemeivel? Mi a francért jött pont akkor be az órára? Csak még öt percet késik, és akkor valószínűleg Mr. Nam visz el az orvosiba. Most biztosan rajtam röhög a fél osztály, hogy annak a kis nyavalyásnak a segítségére volt szükségem.

Takarómat egy kissé feljebb húzom, hogy nyakamat is érje a puha anyag, majd magzatpózba gyűrve magamat merengek szerencsétlenségemen. Emlékeimben ugyan kissé ködösek az események, de ennek ellenére is vissza tudom idézni azt az érzést, ami akkor kerített hatalmába, mikor kezeim a nyaka köré kulcsolódtak. Furcsa és megmagyarázhatatlan melegség önt el, ha rágondolok.  Zakatoló szíve, mint ha kétségbeesett ritmust dobolt volna, hallottam annak elkeseredett dallamát, ahogyan szaladt velem a kietlen folyosón. Még soha senki nem tett ilyet értem! Nem, mint ha szükségem lett volna rá valaha is! Jól emlékszem az illatára. Menta és citrus, eső áztatta tűlevelek keveréke. Perzselő nyári éjszakákat idéző, frissességgel teli, meglepően férfias illata volt.

Nagyot sóhajtva fordulok a másik oldalamra, és próbálok pihenni még egy keveset. Ma még próbára kell mennem, bár semmi kedvem nincs hozzá. Csak is azért fogom magam összekaparni, hogy elkapjam állítólagos barátnőmet ott, mert a főszerepet biztosan nem hajítja el magától miattam. Sőt! Inkább engem hajít el a miatt. Ha kell, dolgozom a díszleten is csak, hogy megértsem mégis mi a fene történt! A tudatlanságnál rosszabb és bosszantóbb dolgot nehezen tudok elképzelni. Még ha fájni is fog, akkor is kiderítem, hogy miért távolodott el tőlem ennyire, és ilyen gyorsasággal. Ezt nem teheti velem!

Halkan megrezzen a telefonom a gyógyszerek mellett, kicsit meg is remeg a pohárban a víz tőle. Lustán nyújtom ki a kezemet és koppintok az érkező üzenetre. Jackson írt.

„Hallottam rosszul lettél! Remélem nincs nagy baj! Aggódom érted! Később beugrom majd hozzád, ha nem gond. Tudom, hogy egyedül vagy. J"

Ez a gyerek képtelen lekopni. Még mindig úgy írogat, mint ha együtt lennénk, holott többször is, tisztán és világosan közöltem vele, hogy közöttünk mindennek vége. Nem tudok már mit kezdeni vele! Ennyire szánalmasan még senki nem zúgott belém. Szegény gyerek!