✔️Kaméleon (JK FF)

Kihasználva (활용)

Jeon Jungkook

A hatalmas barna falióra kattogása már az agyamra megy!

Csak a kintről beszűrődő autók hangját lehet azon kívül hallani, és legszívesebben felállnék, leszedném azt a vacakot a falról, és nekivágnám, úgy, hogy ripityára törjön. A darabjait becsúsztatnám, mondjuk a kanapé alá, hogy minél később tűnjön fel a hiánya. Persze meg sem moccanok. Úgy ülök ebben a hatalmas bőrfotelben már tizenöt perce, mint akit odaraktak. Mozdulatlanul.

A szoba szinte teljesen üres. Egy ronda portré és két kis polc van a falon, természetesen mögöttem, de azokon is mindössze pár, valószínűleg művirág díszeleg. A falak szürkére vannak festve és ehhez ocsmány, mustár sárga bútorok biggyesztve. Ez ma a trendi, úgy hívják: minimál stílus. Letisztultság és kifinomultság. Gazdagéknál ez mindennél többét ér, de ez is csak látszat. Szerintem ez inkább élettelen és üres. Nincs benne semmi szerethető, semmi barátságos. Bár ebben élek már évek óta, még mindig nem szeretek idejárni.

Dr. Kwang úgy ül velem szemben, térdein összekulcsolt kezeivel, mint ha az istentisztelet kezdetére várna. Hát, ez minden lesz csak az nem! Ha csak nem adta a fejét démonűzésre, mert nekem inkább arra lenne szükségem.  Kétlem, hogy Ő ebben bármikor is segíteni tudna.

Amikor végül kinyitom a számat, lustán rám néz, keresztbe teszi lábait egymáson, majd oldalra nyúl a kis noteszáért. Évek óta ez a kis kék füzet van nála. Nem tudom, hogy ebbe csak az én élettörténetem darabkáit firkantja e le, majd mindig ugyan ilyet vásárol, ha betelik, vagy esetleg mások őrült eszméivel is vegyítve van, mint egy zavarodott elméjű naplójában.

Sötét barna nadrágja élére van vasalva és szürke kockás ingét úgy betűrte, hogy egy gyűrődést sem látni. Fekete övének arany csatja fuxként csillan meg a lámpafénynél, odavonzza a tekintetet. Talán így akar macsó lenni, vagy tekintélyt parancsoló, hiszen ebben a szobában végre Ő lehet az úr. Az alfahím! Mindenesetre erős kontrasztot alkot az egyébként teljesen jellegtelen és hétköznapi figurájával.

- Megint rémálmaim vannak - nyögöm ki végül.

- Érdekes – kerek szemüvege kicsit lejjebb csúszik orrnyergén, ahogy rólam a jegyzeteire pillant.

- Nem mondanám érdekesnek. Inkább frusztráló – keresztbe fonom karjaimat és egy fintort vágva hátra dőlök.

- Miről álmodik ilyenkor? – kérdezi úgy, hogy még mindig valami régi feljegyzés után kutat abban a fránya noteszban.

- A balesetről. – Vajon mi késztet egy ilyen embert, hogy pszichológus legyen?  Miért gondolja úgy, hogy neki majd megnyílnak az emberek? Hogy majd pont ő lesz az, akinek el fogják mondani legféltettebb titkaikat? Hol van ez a magabiztosság az alatt a borzalmas ing alatt? Na, ez már inkább érdekes!

- Érdekes – mondja megint, és már erősen kell szorítanom az ujjaimat felkaromon, hogy tényleg rá ne kiabáljak. Még is mi a jó fene érdekes ebben? Ez minden, csak nem érdekes. Ha még egyszer kimondja ezt a szót, én komolyan mondom, felállok, és itt hagyom! Nem érdekel a recept, meg az altató, fogom magam és kisétálok innen minden szó nélkül. Vissza se jövök. Anyu meg fogja érteni.

- Kaphatnék altatót? – erre már rám tekint, de csak a szemüvege mögül vizslat, mint ha valami bűnöző lennék, és azt latolgatná, hogy vajon én követtem e el a gyilkosságot, vagy sem. Még nem döntött.

- Mióta vannak újra ezek a rémálmok? – kérdésre kérdéssel felelni elég udvariatlan dolog, és mellesleg nem vagyok agyalágyult, tudom, mire megy ki a játék! Egy pszichológusnál ülök, könyörgöm, infót akar kihúzni belőlem. A lelkem elkárhozott töredékeivel szeretne kirakósozni. Persze a kérdésemre soha nem kapnék választ.