✔️Kaméleon (JK FF)

Lezárás (위에)

Choi Mina

Azt mondják, ha egy ajtó bezárul, kettő nyílik ki helyette.

 Igen ám, de mi van, ha abból az egyik olyan, ami újból visszaránt a múltba? Senki nem mondta, hogy az új ajtók mögött csak is jó dolgok lapulhatnak. Az én otthonom bejárata mögött soha sem a boldogság rejtőzött. Számomra most már csak Jungkook szobájának ajtaja vezet a csodálatos, új élet felé. Az, az én menedékem. 

Vajon Jungkooknak hol van ez a menedék, ez a békés gondtalanság? 

Hát nem az én otthonom ajtaja mögött, az egészen biztos.

Szeméből süt a félelem, a bizonytalanság és ez bennem is nyugtalanságot szül. Apukám legalább ugyan olyan döbbenettel nézi Őt, és ahogy itt állok kettőjük kereszttüzében, úgy érzem ketté hasad szívem. Bele se gondoltam, hogy apu esetleg itthon lehet, és hogy egy esetleges találkozás mit válthat ki a fiúból. Önző módon a saját önfeledt világomban éltem, teljesen elfeledkeztem minden másról körülöttem. Az iskola ehhez képest nem is tűnik rémisztő helynek. 

- Te vagy Jungkook, igaz? – apukám töri meg a jeges csendet körülöttünk. Jungkook csak bólint egyet. Megfogom a kezét és óvatosan beljebb húzom az előszobába. Olyan erősen szorít, hogy hallani vélem az ujjaim recsegését. – Alig változtál valamit – teszi hozzá, de félek ez csak olaj a tűzre.

- Üdvözlöm – rekedtes hangon szólal meg végül.

Már azt is jó jelnek veszem, hogy egyáltalán képes volt köszönni. Most valamiért újra a csendes, visszahúzódó, kapucnis fiút látom benne, nem az erős, magabiztos férfit.

A múlt az Ő nyílt sebe, amit a jelennel páncéloz el, de attól még ott van, ott tátong benne kérlelhetetlenül sajogva. Talán most be lehet gyógyítani azt a régóta vérző sebet, talán most pontot lehet tenni a múlt eseményeinek a végére. Bármennyire nehéz is, beszélniük kell egymással.

Az ebédlőasztal körül ülnek feszült csendben, és az a fagyos légkör, ami körüllengi őket engem is nyugtalanná tesz. A jég nem fog felolvadni egyhamar, de félek, hogy elpattan és Jungkook lesz az, aki végül összetörik.

 Igyekszik Ő, de duzzadnak az erek a nyakán, ami egyértelműen azt jelzi, hogy ideges. Sőt! Mérges. Nem gondolom, hogy kiabálna, de látom rajta, hogy pörögnek az események a fejében és csak a kellő bátorság összegyűjtése után fog megszólalni. 

Apu ujjait tördelve vár arra, hogy feltegye neki az első kérdést. Ő áll elébe! Én, kávét készítek a konyhában és csak néha-néha hátra pillantva sandítok rájuk. Apu valahogy megtörtebbnek látszik, ami furcsa görcsbe rándítja a gyomromat. 

Valami nem stimmel! 

Leteszem eléjük a gőzölgő italokat, és miután én is leültem, Jungkook megszólal.

- Tudom, hogy nem Ön volt a tettes – szeméből valami félelmetes sötétség árad. Észreveszem, hogy ez, még apámat is meglepi.

- Miről beszélsz, fiam? – kérdezi, de valami gyanakvás bennem is felmerül a hangszíne miatt.

- Apám elmenekült otthonról, mert attól félt, hogy bosszút fog állni rajta – Jungkook kemény és hűvös hangja még engem is megdöbbent. Apu csak félre néz és megnyalja az ajkait. – Bizonyítékom is van – erre már felkapja a fejét és egyenesen Jungkookra mered. A tekintetével, mint ha fenyegetné. – Az igazat akarom! – tenyerével az asztalra csap, amitől összerezzenek. 

Ez a Jungkook egy teljesen új ember. Mennyi felfedezésre váró személyisége lehet még? Úgy érzem, soha nem fogom Őt igazán kiismerni, soha nem fogja magát teljesen felfedni előttem és ettől még inkább akarom Őt. Soha férfit még nem akartam ennyire magamnak. Ez az érzés viszont rettegéssel tölt el, akaratom ellenére gyengévé tesz.