Just shut up and kiss me...{Monsta x-Wonho / Jooheon ff. (nem yaoi)}

10.rész

Álom lett volna?

Nem hiszem, mivel az álmainkat hamar elfeledjük, viszont a tegnap történtek emlékei még mindig élénken kísértenek.

Jooheon tettei felfoghatóak egy szerelmi vallomásnak? Nemtudom, hogy készen állok-e felébredni...szembe nézni vele.

Milyen nap van? Vasárnap.

Dolgozik? Egy pár napja panaszolta, hogy behívták ezen a napon is.

És Wonho itthon van? Remélem nem.

Mostmár nincsen sok vesztenivalóm.

Felkeltem az ágyból, köntösömet magamra vettem és kiléptem az ajtón. A lakás halknak tűnt, nem feltételeztem, hogy van itthon bárki is. A konyha felé vettem az irányt, azzal a céllal, hogy tömök magamba valamit.

Egy megkönnyebbült sóhajjal konstatáltam, hogy az érzékeim nem csaltak, tényleg nincs itt senki.

A hűtő felé vettem az irányt.

Éppen emeltem a karom, hogy kinyissam a hűtőszekrény ajtaját, hogy egy kis táplálékhoz juttassam a tegnap este okán még mindig meg gyötört testemet. Nem, most nem Jooheonról beszélek...Hanem arról a kicseszett esőről. Pontosan, Wonho kétségbe esett próbálkozásai a szervezetem megbetegedése ellen nem igazán bizonyultak eredményesnek, ugyanis a tüneteimet figyelembe véve elég sanszos, hogy rossz esetben kedves Tüdő Gyuszi haversrác ugrott be egy kis bulira.

A kezemet már csak pár miliméter választotta el a hűn áhított tárgytól, amikor megcsördült a telefonom. A szobám nyitott ajtaján át csendültek fel az ismerős dallamok, amit (ciki vagy sem) nem nagyon hallok a napok során. Miért éppen most??

Az izmok elgyengültek a karomban, ahogy épp a célpont előtt hanyatlottak vissza a törzsem mellé.

Francba...Ki az vasárnap reggel?

Nagyot sóhajtva, egy drámai szereplőt megszégyenítő mozgásformával siettem vissza a szobába, még mielőtt abba hagyja a csörgést. (Ha vasárnap van, ha nem, nem halaszthatom el az alkalmat, hogy úgy tűnjön, van szociális életem)

Azért a biztonság kedvéért párszor elátkoztam a hívót, és éppen az jött volna, hogy "Anyád hogy van?", amikor is megpillantottam a hívás azonosítót...az én anyám volt az.

Egy fintor kíséretében vettem fel a telefont, és ezzel egy időben ledobtam magam az ágyra.

-Mondd.-szóltam a készülékbe, kicsit sem diszkréten. Külső szemmel talán úgy tűnhet, hogy bunkó vagyok a szüleimmel, de igazából valamiért sohasem foglalkoztak úgy velem, mintha tényleg a lányuk lennék. Mindig is csak a hibáimat látták bennem, semmi mást. Egy rakás szerencsétlenség vagyok a szemükben, egy púp a hátukon. Ezért akartam minnél hamarabb elhúzni onnan a csíkot, ahogy lehetőségem adódott rá. Elég befolyásosnak mondhatók, nagy körökben mozognak, azonban rám sohasem költöttek sok pénzt, noha megtehették volna. De igazából nem is a helyzet anyagi oldala érdekel, csupán csak az, hogy csak akkor hívnak, ha kell nekik valami...ezért viselkedek úgy velük, ahogy.

-Szerintem udvariasabbnak neveltünk apáddal.-szólalt meg az az ismerős, de mégsem túl szívélyes hangzású hang a vonal másik végéről.

-Na, mondjad mi kell.-talán túl arrogáns vagyok velük szemben, most biztos anyám is meg van lepve...sebaj majd elmúlik.-Hiszen ezért hívtál, nem? Mert szeretnél valamit.