Fallen Angel

Démon

Miután mindent elmondtam Zoénak, ő csak bámult rám. Nem tudtam, mi járhat a fejében, mert az arcára semmi nem volt kiírva. Reggel ott maradt mellettem, az sem érdekelte, hogy a szemüveges fiúnak - akit egyébként Simonnak hívtak - máshová kellett ülnie. 

Sophie persze folyamatosan figyelt minket, de olyan halkan beszéltünk, hogy alig hallottuk egymás hangját is. Tim még mindig mérges volt rám, amiért elmondtam Zoénak, hogy angyal vagyok, de én még mindig helyesnek érzem a döntésemet.

Már becsöngettek, amikor az osztály nagy része végre bejött a terembe és elfoglalta a helyét. Tim is végre otthagyott minket és leült  az egyik haverja mellé, akit nem ismertem. Abban a pillanatban, amikor már mindenki a helyén ült, hirtelen úgy éreztem, mintha megfagyott volna a levegő körülöttünk. Mindenki megdermedt, mintha parancsba lett volna adva, hogy senki nem mozdulhat. 

Értetlenül néztem körbe, majd belépett a terembe valami, amit nem tudtam hova tenni. A bőre sötét volt, haja égő vörös, ruhája egykor farmer és fehér póló lehetett, de mostanra már csak a rongyok lógtak rajta. Mezítláb sétált be a terembe, hosszú farkát maga mögött tartotta, jobbra balra lóbálva azt. Kíváncsian nézett körbe a teremben, amikor a szeme rám tévedt ajkait mosolyra húzta, így kivillantak az átlagosnál hegyesebb szemfogai. Amikor a szemeibe néztem, láttam bennük a perzselő tüzet, ami minden angyal rémálmában szerepel. 

Hirtelen belém vágott a felismerés, hogy mivel is állok szemben, és a fejemben bekapcsolt a vészcsengő, ami arra figyelmeztet, hogy veszélyben vagyok. Felugrottam a helyemről, és éreztem, hogy az angyali erőm újra ott lüktet a testemben. Soha nem éreztem még ilyen erősen, és ezidáig fel sem tűnt a hiánya, de most, hogy újra érzem, már-már teljesen megnyugszom tőle. Szinte fel sem tűnik, hogy a szárnyaim kinyíltak, csak akkor, amikor már a velem szemben álló is kinyitja a sajátját. 

-Félsz tőlem, angyal? - tette fel a kérdést, amire én sem tudtam megadni a választ. Csak bámultam rá, fel sem fogva, hogy hogyan történhetett ez meg. Tudtam, hogy mi van előttem, de mégsem fogtam fel, hiszen azt is tudtam, hogy mindez nem történhetne meg. 

-Ezt igennek veszem - húzta szélesebbre a mosolyát, amitől a hideg is kirázott. Egyre közelebb ért hozzám, aminek hatására én addig hátráltam, ameddig neki nem ütköztem a terem hátsó falának. A mellkasom egyre szaporábban emelkedett, éreztem az ereimben száguldó véremet. Valóban féltem. Féltem attól, hogy mit tehet velem, hiszen én még csak tanuló vagyok, egy egyszerű diák, aki a vizsgáját akarja teljesíteni, mint mindenki más. 

-Amie! - hallottam a folyosóról a nevemet, mire az előttem álló megállt és megfordult. Az ajtóban megjelent Damien, de amikor be akart lépni, mintha egy falba ütközött volna. Láttam az arcán a kétségbeesést, ami már szinte rettegéssé fokozódott. 

-Engedj be, te szemétláda! - kiabált rá a lényre, de az csak mosolyogva elé lépett és megrántotta a vállát. 

-Ha most olyan lennél, mint én, akkor be tudnál jönni. Add fel, Damdam. Nem engedlek be. 

Ezzel visszafordult felém, de mielőtt elért volna, Damien ütni kezdte a falat, amit nem is látott. 

-Felesleges próbálkoznod, Damdam. A falat régebben át tudtad volna törni, de most már nem tudod. Főleg, hogy most abszolút nincs meg hozzá az erőd. 

A lény az ablakhoz lépett, amit ki is nyitott. Valamit kiszólt rajta, de a fülemben dübörgő vértől semmit nem hallottam. Láttam, ahogyan Damien nekem kiabál, de nem értettem, hogy mit. Amikor az ablak felé néztem, akkor jelent meg ott még egy, az elsőhöz hasonló lény, de rajta nem lógott a ruha, a bőre is világosabb volt, mint az elsőnek. A farka is hiányzott, de a szemfogakat tisztán lehetett látni mosolya mögött. Miután berepült az ablakon, szárnyait a hátára zárta és körülnézett. Az ajtóban tehetetlenül ácsorgó Damienen megakadt a szeme, de komolyabb figyelmet nem szentelt neki. Arcát felém fordította, és csak akkor ismertem fel benne, hogy kivel is állok szemben.