Fallen Angel

Elveszett

Damien

Ha azt mondom, hogy hülyeséget csináltam, akkor még enyhén fejeztem ki magam.
Igen, tudom mit tettem, de abban a pillanatban még nem mértem fel az ezzel járó következményeket. Megint rossz döntést hoztam, mint legutóbb, amikor a fejem után mentem. Ha Amie bajba kerül, akkor az csak az én hibám lesz majd.

Ledőltem az ágyamra, és a plafont kezdtem bámulni, mintha attól várnám a megoldást a problémáimra, amik folyamatosan körülöttem kavarognak. Hiába buktam el a vizsgám, hiába nem térhetek vissza a mennybe, egy részem még mindig angyal, és ez ellen semmit nem tudok tenni. Nem tudom kizárni, hogy meglássam azt, ami egy hétköznapi embernek láthatatlan.
Mert még mindig látom őket. A kóborló lelkeket, az angyalokat az emberek körül, és azokat, amiket sosem akartam látni. Egy ideig meg tudnak bújni, de ahogy észreveszik, hogy az emberek nem látnak át az álcán, egy kicsit hibássá válik a kivitelezés, és megbomlik a forma.

Nevezetesen előkerülnek a szarvak, a színes bőr, a hosszabb, élesebb karmok és a farok. Némelyik még szárnyat is visel, őket többnyire az épületek tetején lehet látni, de csak annyira jönnek elő, hogy az embereknek ne tűnjön úgy, mintha épp öngyilkosok akarnának lenni.

Castiel is gyakran figyeli az emberi tömeget, mintha várna valakire. Neki van egy olyan képessége is, hogy meg tudja szállni az emberi elmét. Egyszer láttam, ahogyan csinálja. Szó szerint eltűnt a teste a másikéban, aki nem volt ura saját magának. Szörnyű dolgokat művelt, aztán amikor elhagyta a testet, az majdnem belehalt. Egy ilyen kapcsolódás rengeteg energiát felemészt az emberekben, mert főleg angyali energia kellene hozzá.

Castiel tőlem szerezte ezt a képességet. Amikor még angyal voltam, bennem is megvolt ez a képesség, de amikor megtört, már az övé volt, és nem tehettem ellene semmit. Én jóra akartam használni ezt az erőt, de végül nem adatott rá lehetőségem.

Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha nem dőlök be a csapdájának, ha akkor nem kap el. Ha nem tör meg. Ha angyal maradok.
Mert az maradtam volna. Sikerült volna a vizsgám, éreztem, hogy nem kellett volna sok, és jó útra térítek egy lelket. Akkor talán hamarabb ismertem volna meg Amie-t. Talán fel tudtam volna készíteni, hogy mi vár rá. Talán még adhattam is volna neki pár tanácsot, hogy könnyebben boldogulhasson.

Két év.
Ennyi idő telt el azóta, hogy egyszerű emberként élek a földön, és csak kívülről láthatom azt a világot, ahová valójában tartozom.

Ajtó csapódás törte meg a körülöttem levő csendet, majd kinyílt a szobám bejárata, és belépett a bátyám. Adam nem volt az intim szféra rajongója, csak akkor, amikor a sajátját kellett megvédenie. Amikor az enyémről volt szó, azt sem tudta, hogy van ilyen szó.

-Ha már bejössz a szobámba, akkor legalább kopogj! - szúrtam oda neki, mire lehuppant mellém az ágyra.

-Tudod, hogy nem szokásom. - felelte egyszerűen, és vigyorogva rám nézett. Ismertem ezt a vigyort, jobban, mint kellett volna. Akkor szoktam látni, amikor Adam a lányokról kezd el beszélni nekem, és annak sosem volt még jó vége.

-Hol van a kis barátnőd? - jött a kérdés, amire már számítottam, így nem volt nehéz megfogalmazni a megfelelően szarkasztikus választ.

-Amint látod, itt nincs.

-Damien! Hallani akarom, hogy milyen a kiscsaj egészen közelről. Ahhoz kétség sem fér, hogy távolról igencsak dögös a kicsike, de tudni akarom, hogy megvolt-e már.

-Adam, hagyd már abba. Alig ismerem, hogy lett volna meg?

-A csajok felét én sem ismerem, akiket hazahozok. Legtöbbjüknek még a nevére sem emlékszem, de az biztos, hogy a szájuk az emlékezetes.