Mindent újrakezdve

2. fejezet

A víz miatt átlátszó pólóval sétáltam a szobám felé. A forró beton égette a talpamat. Próbáltam úgy felfogni, hogy J csak meg akart védeni a napszúrástól. Ettől a gondolattól elmosolyodtam. Lehunytam a szemem, és élveztem, ahogy a tűző nap égeti lábaimat és arcomat. Hirtelen valaki belém ütközött, mert nehogy már jól érezzem magam kicsit.

- Hali. Pont téged kerestelek! –Viktor volt az a srác, akivel néha... „elhülyéskedtük" az időt. Na, most pont nem volt kedvem hozzá.

- 2 másodperced van, hogy elmond, hogy mi ilyen sürgős.–mondtam flegmán, de azért végigsimítottam izmos mellkasán. Általában ilyen bunkó vagyok mindenkivel, de a srácok tudják, hogy miken mentem keresztül, és ha elmondanának nekem dolgokat saját magamról, valószínűleg napokig sírnék, tehát nem mondanak. Ezért pedig mindet utálom. Ugyebár semmilyen emlékem nincs a 16 éves korom előtti időszakról, amióta pedig itt vagyok velük. Az egyetlen dolog, amit nem tudtak kiverni a fejemből, az a kisöcsém. De mint kiderült, J-n kívül senki nem tud róla semmit. Viktor komoly tekintettel a szemembe nézett, majd ezt mondta:

- Lehet tudtam szerezni pár információt az öcsédről.

- A... az öcsémről? El kell mondanunk J-nek, tuti tud majd segíteni!– kiálltottam.

- Hülye! – Viktor a számra tapasztotta a kezét, majd karon ragadott, és bevonszolt a házba. Ahogy végighaladtunk a nappalin a szobája felé, a srácok mind felnéztek az éppen játszott konzolos szarságukból (mert mi mással játszana nappal egy sorozatgyilkos banda), és elhangoztattak olyan intelligens dolgokat, mint a „Mizu, Vik, ha nem ölsz a pisztolyoddal, akkor kényezteted?", „Én is már!", „Nem unjátok még?", és a személyes kedvencem a „Tina, hozzám is jössz később, különben lelőlek". J is ott volt közöttük, bár ő csak fütyült egyet... valamiért ez idegesített fel a legjobban.

- Kuss már, mi vagy te, KV főző?- mielőtt J bármit reagálhatott volna,Viktor berángatott a szobájába, és bezárta magunk után az ajtót.

- Most nagyon figyelj, mert el kell mondanom valamit. J nem tudja, hogy emlékszel az öcsédre, és hidd el nekem, jobb, ha ez így is marad. Amikor idehozott, kitörölték az emlékeidet, mert túl okos voltál, és sokkal jobban meg tudtad magad védeni nálunk. Még csak... nem is Tina a neved.

- Ó, igen? És akkor most dobjak hatost golyóval, vagy mizu? Mire kellene emlékeznem?! Miért nem mondasz semmit?

- Tudod jól, hogy azzal csak neked okoznék rosszat, mert magadtól kell rájönnöd. Egyébként is J egyből leszúrna. És hogy mire kéne emlékezned? Nem tudom, Tina, mondjuk a szüleidre. Mondjuk arra, hogy hogy kerültél ide, hogy hol laktál, hogy miért akarnak téged kinyírni... mármint...

- Ki akarnak nyírni? Akkor azt... komolyan mond... ta... J? – a szívemhez szorítottam a két kezemet. Egyszerűen... nem lehet. Én még nem akarok meghalni... nem most... nem 17 évesen.

- Tina... - Viktor hozzám akart érni, de elhúzódtam tőle. Majd mikor újra kimondta a nevem, megütöttem, mire ő a falhoz szorított – Tina, fejezd be.

- Hagyj békén. Most azonnal engedj el, és többet ne szívd el tőlem az oxigént! –csendben maradt, de nem engedett el. Csak nézett a szemembe, azokkal a sötétzöld szemeivel, végül mégis megszólalt.

- Miért?

- Hiszen te mondtad. Egy hülye kis liba vagyok, aki nem emlékszik senkire, és semmire. Engedj el, nem akarok itt lenni. Nem akarok veled, vagy veletek lenni. Azonnal el kell innen mennem, és nehogy megpróbálj megállítani! Ha valaha megtudtam védeni magam, lehetséges, hogy eszembe jutnak a fogások...–beleharaptam a számat. Nem, nem fogok előtte sírni.

- Nyugodj le. Te pont az ellenkezője vagy, emellett gyönyörű, és ha még egyszer így beleharapsz a szádba... -ökölbe szorította a kezét, de nem foglalkoztam vele. Mélyen érintett amit mondott... még hogy gyönyörű... az lennék? Mit jelent az egyáltalán?

- Viktor. Nekem... milyen színű a szemem?– Viktor elkerekedett szemekkel nézett rám. A házban nem volt tükör, és egyszerűen nem emlékeztem magamra sem. Semmire sem emlékeztem, csak az öcsémre. Csakis rá.

- Istenem... és még könnyezel is... ne tedd! Nagyon rossz nézni... nézd, Tina... nem mondhatom el...- Viktor oldalra billentette a fejét, és felsóhajtott– azért remélem, rám fogsz majd emlékezni, Tina. Nem bírnám ki, ha nem így lenne –suttogta, majd levette kezeit a csuklómról, rátette a csípőmre, hozzám nyomta életre kelő fegyverét és megcsókolt.

- Azokat a szemeket sosem fogom elfelejteni. Lehetetlen.

- Nem jó. Ígérd meg.

- Ígérem, Vik.