Ott voltam Középföldén(Gyűrűk Ura Fanfiction)

5. Kusza érzelmek

|Susan|

   A Helm-szurdoki csata után szedelőzködtünk és elindultunk lassan Minastirithbe. Sajnálatomra az összes ilyen megbeszélésen jelen voltam, mivel a király kinevezett a fegyverhordozójának. A tanácsból a legtöbb férfi nemtetszését kifejezve felhorkantak és rögtön visszabeszéltek neki. Engem különösképpen nem izgatott, mert apámnak is ez volt a pozíciója a Théoden király mellett.
-Benned jobban megbízok, mint bármelyik nemesben.-mondta nekem az egyik gyűlés után.
    Büszkeséget éreztem, hogy én lehettem az első női fegyverhordozója a királynak. Egyben azért rossz is volt, mert a gyűlések hosszúak voltak, és untam a sok viaskodást hallgatni. Azon kívül mindegyiken megjelent a három lovas, aminek aztán kifejezőképpen nem örültem. Mert ahányszor Legolasra ránéztem, a szívem darabokra tört már csak azoktól a kék szemektől is. Tudtam, hogy nem történt közöttünk semmi különös, mégis úgy éreztem az apám után maradt seb egyre nyíltabb és mélyebb. És ebben Legolas is közrejátszott...
     A Minastirith-i út hosszú volt, útközben többször megálltunk és letáboróztunk. Egyik helyen, fennt voltunk egy hegység tetején. Emlékszem, hogy távolabb ültem egy köven a tábortól, a térdemen támasztottam a karomat, amivel az államat támasztottam. Sokszor harcoltam már az előző napok alatt, és lassan megtanultam nem szívre venni a dolgokat. Legolasszal szemben is közömbössé váltam.
   A kő majdnem az egyik "lépcső" szélén állt, ezért lefelé pillantottam. Hatezer harcos volt velünk.... ha engem kérdeztek, ez édes kevés volt Minastirith-hez. Ott készülődött a harc. Ahogy lefelé néztem, láttam, hogy többezer tűz volt meggyújtva. Férfiak, fiúk harcoltak. A legtöbben nem bírták a vért, de így sem adták fel. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, valaki leült mellém a kőre.
-Vigyázz, fegyverhordozó, mindjárt lepottyansz!-szólt a hang.
Odakaptam a fejem, és Gimlit találtam mellettem.
-Egy fegyverhordozónak nem kéne egyedül üldögélnie, a tanács és a király mellett a helye.-mondta gúnyosan.
Féloldalra fordítottam a fejem.
-Mond csak, Törpuram-szólaltam meg jéghideg, de éles hangon-nincs jobb dolgod annál, minthogy engem gúnyolj?
-Rengeteg.-nézett rám bocsánatkérőn.-Csak beszélgetni jöttem.
-Miről szeretnél beszélgetni?-kérdeztem, de most szelíden.
-Legolas...-kezdte.
-Nem érdekel a tünde.-mondtam gúnyosan, ismét élesen.-Másvalami?
A törp felàllt, mélyen meghajolt majd elment egyetlen szó nélkül.
Tudnia kell, hogy már nem az vagyok, aki voltam a Helm-szurdokban.

|Legolas|

Gimli csendben visszajött a társaságunkba, és mintha meglepetést véltem felfedezni az arcán. Aragorn is kíváncsian méregette, és megelőzőtt engem.
-Hol voltál, Gimli?
-Csak beszélgettem egyet a király fegyverhordozójával.-mondta halkan, majd rám nézett.
Susan. 5 betű, egy emberi lény és megőrülök. Nagyon megváltozott a szurdokban, nem is ismertem rá. A király fegyverhordozója lett.
Nyeltem egyet, és rekedtes hangon megszólaltam:
-Mit mondott?
-Csakhogy nem akar rólad beszélni.-sütötte le a szemét.
-Te rólam akartál vele beszélni?-kérdeztem kikerekedett szemekkel.
-Tán baj?-szólt közbe Aragorn.
Vajon azt gondolja, hogy én küldtem Gimlit? Vagy mit gondolhat? Biztos utál..
-Rossz látni így titeket.-mondta Aragorn fürkészve.
-Nem történt semmi különös közöttünk.-mondtam élesen, de szomorúan.
-És te beletörődsz ebbe?!-csattant fel Gimli.
Beletörődtem, mert nem volt más választásom. De mégis, abban a pillanatban Gimli felnyitotta a szemem, és a remény szikrája tűzzé változott át bennem. Igaza van. Nem hagyhatom annyiban.
-Nem.-válaszoltam halkan.
-Tessék?-kérdezte Aragorn, a kezét a füle mellé téve, mintha hallgatózna.
-Nem hagyom annyiban!-mondtam hangosabban, miközben rájuk néztem felváltva.
-Helyes!-mondta Gimli nevetve.
Aragorn csak bólintott.
Felálltam, és elmentem arra a helyre, ahol Gimli látta utoljára. Tényleg ott ült, háttal nekem. A lépteimet nem hallotta meg, mivel nagyon halkan szoktunk járni. De mégis, mintha hallgatózott volna. Egyszercsak félordalt fordult, és meglátott engem. Végre felfedeztem egy érzelmet a szemeiben: döbbenetet. Lassan elé sétáltam, és ő felállt. Láttam, ahogy a szemei megtelnek könnyekkel, de visszafogta magát. Egyet nyeltem, majd így szóltam hozzà:
-Amióta eljöttünk a szurdokból, nem vagy önmagad.-mondtam halkan.
Elfordította a fejét, és egy kósza könnycsepp lefolyt az arcán. Letörölte, és visszanézett rám. Még egyet léptem hátra:
-Nem akarom, hogy sírni....-nem tudtam befejezni, mert megcsúszott a lábam, és majdnem lezuhantam a hegy tetejéről.
-Legolas!-kiáltotta Susan, és gyorsan ide szaladt.
A kezeimmel kapaszkodtam a szikla szélébe, de már nem bírtam sokáig...