Ott voltam Középföldén(Gyűrűk Ura Fanfiction)

4.Megmérgezve

|Susan|

   Felülről láttam magam: a ruháim néhol elszakadtak, azokon a helyeken kilátszódtak a sebeim. Mindenhol vér borított, hosszú barna hajam kibomlott a konytból, amit készítettem és egyes helyeken össze tapadva a vértől ázott át.
   A gyógyító felém kerekedett és megvizsgálta megsebesült végtagjaim. A lábam volt a legrosszabb, ahol eltalált a nyílvessző. Éreztem csata közben, hogy amint belém fúródik és lassan lebénítja a lábam. Ezért estem el, mert nem tudtam megmozdítani, és nem tudtam felkelni. Szóval halottnak tetettem magam, ameddig meg nem láttam Legolast.
A fejemen egy kötést véltem felfedezni, és a karjaim, meg a bal lábamon is ugyanazt láttam. A jobb lábamat valami szerrel kente be, és bekötözte. Még mindig nem tértem magamhoz, ami nem számított jó jelnek.
Láttam azt is, hogy Legolas a szoba előtt egy hordón ül, az arcát a tenyerébe temeti, és Aragorn meg Gimli veszik körül. Aragorn egyik keze Legolas vállán nyugszik, miközben beszél hozzá. Legolas feldúltnak tűnik.
-Kelj fel!-kiáltottam rá az eszméletlen énemre, ahogy újra magamat láttam.
Semmi mozgás.
-Kelj fel!
A hüvelykujjam megmozdult.
-KELJ FEL!

Hirtelen ültem fel, és köhögni kezdtem. A gyógyító rögvest rám kapta a tekintetét, és vissza fektetett.
-Kaphatnék egy kis vizet?-kérdeztem rekedt hangon. A gyógyító bólintott, majd gyorsan vízért szaladt. Körülnéztem: a szobában rajtam kívül még öten voltak. Mindegyik egy ágyon ült, de nem tűntek súlyosnak a sérüléseik: kettőnek a feje, karja; háromnak a lába és a feje volt bekötve.
Egyszercsak Legolas rontott be egy pohár vízzel.
-Mindenki kifelé! Azonnal!-kiáltotta el magát, mire mind az öt ember egyszerre indult meg, ketten be is szorultak az ajtóba, amin csak kuncogtam. Amint elhagyták a szobát, a tünde egy széket húzott az ágyam mellé, és leült rá.
-Hogy érzed magad?-kérdezte, amint a pohár vizet a kezembe nyomta.
-Jól.-mondtam, és amint belekortyoltam a vízbe, a látomásomra gondoltam.
-Mondd, te teljesen megőrültél?-kérdezte higgadtan, mire a hátamon végig futott a hideg.
-Mire gondolsz?-kérdeztem vissza. Tudtam, hogy mire gondol: kimentem a csatatérre.
-Hogy volt merszed kimenni a csatatérre? A nők és a gyerekek helye a barlangban volt!-mondta idegesen.
-Nem ülhettem karba tett kézzel, és várni azt, hogy mikor lesz vége a csatának, és vissza jösztök-e vagy sem!-csattantam fel, és közben felültem.
-Meg is halhattál volna!-kiáltotta.
-De nem haltam meg!-suttogtam.-Itt vagyok... csak segíteni akartam.
-Megmérgeztek.-mondta ellágyult arccal.
-Tudom-sóhajtottam.
Mielőtt felfoghattan volna, a karjaiba zárt.
-Ha valami komolyabb történt volna veled, azt nem tudom, hogyan éltem volna túl.-suttogta a hajamba, amit cirógatott. El helyezkedtem a karjaiba, és beszívtam az illatát, ami vérből és levélből keveredett.
-Legolas...-kezdtem, mire a fejét felkapta, és a szemembe nézett.-...miért mondod ezt nekem?
Mélyen a szemembe nézett, arcunk csupán egy centire volt a másikétól. Aztán... elhúzódott, és a karjait nem fonta már többet a testem köré. Felállt, és öles léptekkel az ajtóhoz lépett.
-Legolas!-kiáltottam, mire visszanézett rám. Szemeiben a megbánás és a szomorúság vegyült, mire a szívem majd megszakadt. Elhagyta a szobát.
Úgy éreztem, hogy pont akkor tört darabokra a szívem, és egy könnycsepp folyt le az arcomon.

|Legolas|

A szoba előtt Théoden király várakozott, idegesen. Arrébb, Gimli és Aragorn nézett rám kérdőn.
-Hogy van Susan?-előzte meg őket a király.
-Jól van.-nyögtem ki rekedten.
A király biccentett egyet, majd bement a szobába. Egy hatalmas sóhaj hagyta el a tüdőmet, mire a vándor és a törp rögtön mellettem termett.
-Minden rendben?-kérdezte óvatosan Aragorn.
-Nem tudom.-mondtam, majd leültem a hordóra, és kétségbeesetten megráztam a fejem.
Gimli hümmögött egyet, majd vigyorogva nézett Arangornra.
-Én tudom mi baja van ennek a tündének.
-Na és mi lenne az, Gimli uraság?-kérdezte Aragorn, miközben fel vonta az egyik szemöldökét.
-Ez a tünde szerelmes.-mondta vigyorogva.
-Ez butaság!-csattantam fel, talán túl feltűnően.
Ekkor Aragorn nézett rám felhúzott szemöldökkel.
-Nem értem, hogy miért vagy ilyen haragos.-mondta nyugodtan.-Susan remek lány. És te is az vagy...
Zavartan megvakartam a tarkómat, és elhúztam a szám.
-Hallgatás beleegyezés!-nevetett fel Gimli, mire a vándor is elmosolyodott.
Ezen megjegyzésem elvörösödtem, reakcióm még nagyobb nevetést váltott ki.
-Abbahagynátok?-kérdeztem vörös fejjel, amire természetesen "nem" volt a válasz.
    A szoba ajtaja kinyílt, és a király lépett ki rajta nyomában Susannal. Kerülte a tekintetem, ahogy elsétáltak mellettünk. A szemei furcsán pirosak voltak... mintha sírt volna.
-Susan...-suttogtam, mire rámnézett, és a szemei megteltek könnyel. Théoden király a hátára rakta a tenyerét, és úgy vezette.
-Láttad ezt?-súgta a fülembe Aragorn.-Szerinted miért sírt?
-Miattam...-mondtam, miközben lesütöttem a szemem.
Nemcsak ő volt megmérgezve. Én is meg voltam mérgezve: tőle. Ő volt az én mérgem. És utàltam, hogy ilyen gondolatok jártak a fejemben. Utáltam, hogy megismertem, és megszerettem. Senkit sem engedhették közel magamhoz, mert túlságosan ragaszkodom majd hozzá. Összetörte a szívemet csupán a jelenlétével. És tudtam, hogy én is összetörtem az övét...
-Mit csináltál?-kérdezte Aragorn kikerekedett szemekkel.
Elmeséltem nekik mindent. Azt is elmondtam, hogy menthetetlenül belé szerettem: mert ez volt az igazság.

|Susan|

Théoden király nagyon kedves volt velem. Már úgy éreztem, hogy meg szakadok ettől a sok fájdalomtól, ami rám nehezedett. Itt lelki és testi fájdalomról is beszélek. A lelki fájdalmaim közé tartozott az édesapám elvesztése-amit még mindig nem tudtam feldolgozni-, az édesanyám elvesztése és a szerelmem Legolas iránt. Az az érzésem, hogy már senkim sem maradt. Talán ezért kapaszkodtam annyira Legolasba, és ő eltaszított magától.
Amikor mindent elmeséltem Théoden királynak, potyogtak a könnyeim. Ő megértett, és elvitt magával sétálni, hogy kiszellőzzön a fejem. Bár még egy kicsit bicegtem, a király kitartott mellettem és lassan, beszélgetve sétáltunk. Meglepett az viszont, hogy amikor kiléptünk a szobából ott volt Aragorn, Gimli... és Legolas, akinek a jelenlététől rögtön elkezdett hevesen dobogni a szívem, és izzadt a tenyerem. Mielőtt észrevett volna, lehajtottam a fejem és kerültem a három harcos tekintetét.
A vár környékén rengeteg sebesült vagy halott katonát és orkot láttam, akiket próbáltak minél hamarabb eltüntetni, és máglyán elégetni. Így is túl sokat láttak az asszonyok, és mindenhonnan elfojtott sírás, és kiáltások hallatszódtak.
A falak le voltak rombolódva néhol, de attól függetlenül még őrízték a kaput is, és a falakat is. A lábam előtt egy ketté tőrt nyílvessző hevert a földön, amiről hirtelen Legolas jutott eszembe. Homályosan kezdtem el látni, amit Théoden király észrevett, és udvariasan megfogva a könyök hajlatom, arrébb vezetett. A tüdőm megtelt hegyi levegővel, ami egy kicsit a fejem is kitisztította. Ha Legolas szeretett volna, akkor eddig lépett volna már valamit. Nem színészkedett volna ennyit. De mi van, ha szégyelli magát?
    Az eszem és a szívem heves csatát vívott, és nem tudtam eldönteni, hogy melyiknek van igaza.

Sziasztok! Meg szeretném köszönni, hogy már több, mint 200-an belepillantottatok a történetembe, írásomba. Remélem tetszik nektek! Ha mégsem, írjátok meg kommentben, hogy min kéne javítsak! Puszi, Szende😊💞