Ott voltam Középföldén(Gyűrűk Ura Fanfiction)

7. A levél

|Susan|

Fogalmam sem volt, hogy honnan jöttem rá, hogy azt a levelet Legolas írta nekem. Arra lettem figyelmes, hogy hirtelen felpattantam, és egy zsebkést vettem a kezembe. A levél boldoggá kellett volna tegyen, de elszomorított. Kimentem a sziklához, ahol a délben ültem és letelepedtem. Ahányszor újraolvastam a levelet annyi apró vágást húztam a karomra és közben potyogtak a könnyeim. Hogy miért tettem ezt magammal? Azért, mert tudtam, hogy egy embernek és egy tündének nem lenne jövője. Nem élném túl a tündék, és még halandó is vagyok. Egy idő után meghalnék, de ő örökre élne és tovább hordozná a gyászt a szívében. Nem akarom ezt, de nem tudok uralkodni az érzéseimen. Sosem vágtam magam, de most nagyon nagy szükségem volt rá. Talán meg is ölném magam. Micsoda remek ötlet! A kést a szívemre helyeztem, vissza gondoltam az elmúlt hónapokra, anyámra, apámra és Legolasra.
-Hamarosan veled leszek apa!-suttogtam.
-Susan állj!-kiáltotta egy hang mögöttem.
Hátrafordultam, és ki volt ott? Hát persze, hogy Legolas.
Ránéztem ijedt arcára, és elkezdtem keservesen sírni. A kés még mindig a szívem tájékán volt. Arra volt, hogy bennebb nyomjam.
-Susan... ez nem megoldás. Kérlek, ne tedd ezt magaddal, teljesen elszomorítasz.-lepillantott a vérben fürdő karomra, és egy könnycsepp ereszkedett le az arcán.-Miért teszed ezt?
-Azért, mert a szerelmünknek nem lenne jövője.-zokogtam.-Egy tünde nem jöhet össze egy emberrel. Ez a legnagyobb törvényetek. Mondd, meg akarod szegni?!
Három lépéssel közelebb jött.
-Ha kell érted megteszem.
-Az apád...-kezdtem.
-Nem érdekel mit mond az apám!-mondta felháboródva és még közelebb jött. Már csak három lépés választott el egymástól.-Én úgy érzem, hogy nekem te vagy az igazi.
A kést bennebb akartam nyomni, de gyorsan térdre ereszkedett és kivette a kezemből.
-Miért akarod megölni magad?-kérdezte szomorúan.
-Mert én mindenkire balszerencsét hozok. Rád is azt hozok, hogyha velem maradsz.-szipogtam.
Ahogy ezt kimondtam, a karjaiba húzott, és úgy ölelt, mintha én lennék az oxigén számára, amit beszív.
-Nem hozol balszerencsét. Rám szerencsét hoztál. Te vagy az én szerelmem, és én a tiéd. Sosem engedlek majd el, csak hogyha azt akarod. Melletted leszek mindenkor, minden bús pillanatodban és az örömteliekben is. Szeretlek Susan és ez sosem fog megváltozni. Nem érdekel, hogyha apám száműz engem, mert tudom, hogy az életem hátralevő részét veled töltöm el. Csak mondd, hogy te is szeretsz engem!
Csendben felemeltem a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Az arcára simítottam a kézfejemet, és kimondtam a varázsszót:
-Szeretlek.
Legolas arcán egy boldog mosoly suhant át, majd előre hajolt és megcsókolt. Te jó ég, hogy én mennyire vágytam már erre a pillanatra! A karjaimmal átöleltem a nyakát, és visszacsókoltam. A hasam görcsbe rándult, és a szívem hevesen dobogott. Pár perc múlva elhúzódtunk egymástól. A hajammal játszott, közben én a fejem a vállára hajtottam.
-Mennyi mindenen kellett átmennünk!-sóhajtotta.
-Tudom.-suttogtam.-De most ez a pillanat a fontos.
-Igazad van, szerelmem.-mondta mosolyogva.

Sziasztok! Meg szeretném köszönni nektek, pozitív visszajelzéseket kaptam tőletek a kommentekben. Sokat jelent nekem, és nagyon jól esik! ❤️ Hogy mi lesz ezután a pár sorsa, az eldől a következő részekben. Ha tetszik a történet, akkor írjátok meg, hogy mi tetszik benne és esetleg min kellenne változtatnom. Jó olvasást kívánok, és áldott adventet! Sok puszi💕