Vámpír a múltból /Átírás alatt/

23.rész/Köszönöm

Lépteimet sietősebbre veszem, figyelnek. Mély levegőt véve rántom feljebb táskámat vállamon eközben szemem sarkából hátra pillantok. Senki sehol, egy lelket se látok a közelben de mégis, érzem, hogy valaki van itt. Az erdei állatok elcsendesültek, csupán csak  a farkasok vonyítását lehet hallani a távolból. Tompa, nehézkes léptek hangzanak fel mögülem mintha az illető nem is követni akarna hanem elkapni. Szemeim elkerekednek s mielőtt bármi logikus gondolatom támadt volna, önkénytelenül hátrafordultam. Egy őzikét pillantok meg tőlem pár méterre. Megnyugodva fújom ki a bent rekedt levegőmet amit az izgalom miatt bent tartottam. Szemeimet lehunyva fordulok vissza s indulnék is tovább de nekimegyek  valakinek. Szívem őrült tempóba kezd s pulzusom rögtön az egekbe szökik. Egy másodpercnyit sem nézek az illetőre, futásnak erednék ám megragadja kézfejemet. Halk sikítás hagyja el számat miközben tekintetemet a maszkos támadóra szegezem. Az illető hangosan nevetve húzza le fejéről a maszkot. Jungkook önelégült arcával találom szembe magam amire szemeimből kicsordulnak a könnycseppek. Szemei elkerekednek s kacaját is abba hagyta. 

-T-te hülye, idióta..-roskadozok össze. A vámpír aggódva, lassan leguggol mellém s egyik karjával átfogja remegő vállamat. 

-Bocsi, nem akartalak ennyire megijeszteni.-vakarja meg homlokát amire fejemet megrázóm. 

-Semmi baj..-suttogom kezeimmel átölelve remegő testemet.-Nem a te hibád, mostanában kissé paranoiás lettem.-vallom be fejemet elfordítva. 

-A pasas miatt félsz ennyire, igazam van?-kérdi de nem válaszolok.-Nyugodj meg, már nem bánthat téged, soha többé.

-Tudom..-bólintok ujjaimat nyakamon végig simítva ahová régebben a kést szegezte.-De hiába tagadnám, legbelül még most is félek, hogy újra eljön. Esténként amikor egyedül vagyok, minden egyes pillanatban megjelenik előttem az az undorító arca amit hosszú éveken keresztül kellett néznem. Ezért vagyok legtöbbször mellettetek, rettegek, hogy újra egyedül maradok s, hogy egyszer elém kerül.-sóhajtom szomorúan elmosolyodva. Kook némán néz le rám, szemeiben az együtt érzés fénye lángol. Száját enyhén elhúzza miközben fejét elfordítja tőlem és magához húz. 

-Ha sírni akarnál vagy ha éppen szomorú vagy, keress meg és én felajánlom neked a vállamat ha kell.-motyogja s orcája vöröses árnyalatot vesz át. Meglepődve figyelem arcát s halk nevetésbe török ki.-Tudod, mit? Visszavonom!-húzza el mancsát duzzogva amire fejemet rázva kapom el karját. 

-Köszönöm.-mondom egy őszinte mosoly keretében amire nagyokat pislogva bólint. Tekintetét a sötétedő égboltra szegezi.

-Ideje indulni!-mormogja fejét megrázva, mintha nyomasztó gondolatait így űzné el magából.-Nem biztonságos ha éjszaka az erdőben kószálunk.-kezét felém nyújtja amit zavartan de elfogadtam. Így indultunk vissza a várhoz.

-Már tudjátok ki fogja vezetni a fajtársaitokat?-kérdezem amire szemöldökét ráncolva felém fordul.-Mármint amikor már nem..lesztek itt.-az utolsó két szót szinte suttogtam.Némán megrázza fejét.

-Nem tudjuk mit hoz számunkra a jövő. A többiek szerint jobb ha sodrunk az áramlattal s mindent ráhagyni az időre.-sóhajtja s a kapuhoz érve megáll. Elengedi kezemet majd kinyitja a bejáratot ami mögött ott várt ő. Csak némán bámul a mellettem lévőre aztán biccentve neki, rám sem nézve visszaindul a kastélyba. Jungkook mély levegőt véve ellép mellőlem s elindul vezetője után. Vészjósló gondolataim rögtön lecsaptak rám, nem hagytak levegőhöz jutni. Miért nem nézett rám? Miért nem szólt egy szót sem? 

***************************************************************************************

Kabátomat összébb húzva magamon megállók egy kisebb csoport mellett. Halkan suttogtak egymás között de még így is lehetett pár mondatott hallani felőlük. Nem nagyon érdekelt miről pletykáltak így hát mit sem foglalkozva velük odébb ballagtam legalábbis szerettem volna ha nem állt volna elém két pasas. 

-Meghívhatjuk valamire kegyedet?-kérdi mézesmázosan a magasabb. Magabiztosan beletúr festett szőke tincsei közé miközben barna szeme veszélyesen megvillan. 

-Köszönöm a meghívást de dolgom van.-indulnék is ám,de a másik is elém tolakodik. Ő pont az ellenkezője haverjának. Fekete haja van, s alig lehet magasabb nálam. Sötét pillantását egy kis keretes szemüveg mögé rejti. 

-Nem tudná elhalasztani?-kérdi fejét oldalra biccentve.-Tudja ilyen alkalom csak egyszer adódik.-érzem ahogy tekintete lyukat éget mellkasomban. 

-Sajnálom, de nem tudom..és ha megengedik..-kerülném ki ám megragadja csuklómat. Erősen s durván mintha csak valami értéktelen rongy lennék, úgy szorongatja kezemet.-Eresszen!-fordulok felé ám nem veszi le rólam a kezét. Egyre közelebb jönnek s senki sem figyel minket, itt hagynak engem a bajban. Lábaim reszketni kezdenek. Régebben letudtam volna őket szerelni de már nem megy. Félek..

-Engedd el!-suttogja egy ismerős hang mögülem. Lehelete forró akár a láva. Egy kéz jelenik  meg az idegen karján s egy másodperc alatt hátracsavarja,nem kímélve a férfit. A pasas fájdalmában elordítja magát, az emberek őt nézek, az árnyat akinek íriszei vörösen izzik. Könnyeimmel küszködve lépek mellé.

-Hagyd..kérlek!-suttogom reszketve. Felém néz, tekintete perzsel akár a lángoló tűz. Lassan elereszti a férfit és felém fordul. Csak pár másodperc töredékéig tartott minden majd ahogy jött, el is tűnt. Körbefordulok de nincs a közelben, hova mehetett? Gyorsan az erdő felé vettem az irányt ott hagyva a még mindig engem bámuló tömet. 

A ligethez érve rögtön besiettem a fák közé. Rossz előérzetem támadt és nem hagy nyugodni. Nem láttam őt, nem láttam az arcát, csak a körülötte lévő árnyékot vettem észre. 

-Hoseok!-kiáltom de semmi válasz. Lábaimat kapkodva szeltem át a rengeteget, fejemet kapkodva, hátha megtalálom. Már az utolsó fákat hagyom hátra s jött is a pusztasaság, aminek közepén csupán csak egy cseresznyefa ácsorog egymagában, magányosan. Fáradtan lépek lombjai árnyába, s törzse mentén lecsúszva neki dőlök.-Hobi, hol lehetsz?-suttogom magam elé átölelve térdemet. Pár percig néma csend ölelt körbe, aztán hirtelenjében feltámadt a szél. A facsoport felől egy árny suhan felém. Lassan megáll előttem s lehajol hozzám. A fekete aura ami eddig körbelengte őt, kifakult már már alig látom őt. 

-Angyalom..-érzem ahogy meleg kezével végig simít orcámon.-Sajnálom..-mormolja fülembe.-Nem akartam, hogy így láss..

-Te idióta!-szipogva dőlök előre, tudva, hogy ott van. Karjaimmal nyakát átkarolom.-Szeretlek..Nagyon szeretlek!-suttogom halkan. Teste reszketni,  s vöröslő szeme is halványodni kezd. Nem mond semmit csak némán hallgatja halk zokogásomat. Már már érzem ahogy eltűnik.-Kérlek maradj még egy kicsit!

-Nem lehet..-súgja fülembe.-Köszönöm.-puszilja meg homlokomat majd szerte foszlik. Könnyeimet eleresztve felnézek az égre. 

-Én köszönöm..-pusmogóm, hagyva, hogy az emlékeim előbukkanjanak. Köszönöm, hogy szerettél.