Vámpír a múltból /Átírás alatt/

7.rész|Itt vagytok

Némán lesütöttem szemeimet zavaromban, ami kuncogást váltott ki az előttem álló lényből. Figyelmesen vizsgálja tekintetével minden egyes porcikámat s, mintha elégedett lenne a látvánnyal, közelebb lép. Már szinte érzem a nyakamon perzselő leheletét és ahogy ujjhegyeit lassan végig vezeti arcszéleimen. Bensőm megrezzen a gyenge érintéstől, mintha egy finom selyemmel simítanának. 

-Nagyon szépen megnőttél.-suttogja rekedtes hangjával. Meglepetten pislogok vöröslő szemeibe amik szinte mosolyogva néztek vissza rám. Olyan ismerős ez az egy mondat de vajon honnan? Önkénytelenül is a kisfiú arca ugrik be aki szinte ugyan ezzel a mondattal fogadott. Megakarom kérdezni tőle. Nagyot sóhajtva fordulok felé de a messziségből fénysugarak sütik ki  retinámat. 

-Mira!-kiáltja Nial és Sarah kétségbeesetten. Feléjük kaptam fejemet de pár másodperc múlva újra a vörös szempár figyelmét kezdtem keresni, ami már pár méterre volt tőlem az árnyékba takarózva. Már, már lassan kezdett eltűnni amire gondolkodás nélkül indultam meg felé.

-Várj!-suttogom ijedten. Nem tudom miért, a lábaim maguktól indultak el a lény felé aki nagyokat pislogva néz irányomba.-Ugye, ismerlek téged?-kérdezem egy kicsit reménykedően.  Vörös szemei mindent tudóan csillognak a sötétségbe burkolózva. 

-Arra neked kell rájönnöd.-súgja amire lehunytam pilláimat. Nem tudom mit mondhatnék de az egyszer biztos, őt ismerem. Ám mire kinyitottam szemem eltűnt. Mindenhol ott vagyok. -szólal meg gondolataimba. Reménykedve körbetekintek hát ha még láthatom de nem, itt hagyott. A szomorúság minden érzésemet elsöpörve át vette felettem az uralmat. Mit sem foglalkozva társaimmal tovább haladok az erdőben. Muszáj megtalálnom őt, muszáj újra látnom a fekete szemeit és ragyogó mosolyát.

''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''''

Reszketve keresem még mindig őt de nem találom. Cipőm átázott, fekete farmerem elszakadt egy esés következtében és kabátom már nem biztosít számomra meleget. A napot a csillagos égbolt váltotta le. A levegő lehűlt és minden fényforrásom eltűnt. Talán lehet vissza kéne fordulnom.-gondolom magamban amire hátrapillantottam.-De merről jöttem? Melyik részében vagyok az erdőnek?

Reménytelenül bandukolok tovább hátha kijutok innen. Legalábbis ebben a hitben próbálok kikecmeregni ebből a most már kísértetiessé váló ligetből. Még pár percig sétáltam tovább majd meghúztam magamat az egyik fa törzsében. A köd már belepett engem s még az eső is záporozva hull le rám. Lehet még sem volt jó ötlet tovább menni. Dideregve húzom össze magamon csurom vizes kabátomat reménykedve, hogy egy kicsit melegít. Be kell látnom ezt teljesen elszúrtam. Hihetetlen milyen balszerencsés vagyok ahhoz képest, hogy nekem kell megmentenem az embereket. Nem nekem való ez a munka, mindent el kéne felejtenem. 

-Ne gondolj ilyesmire kicsim.-szólít meg engem egy olyan hang amire nem számítottam ebben a pillanatban. Fejemet az ég felé emelve néztem körül. Az eső elmúlt, a sötétségben egy furcsa látvány fogadott. Egy fénysugár árasztotta el a kis ligetet.-Hisz téged választottak ki, csak rád számíthatnak a társaid.-mondja halkan. A nő hangja olyan kedves és szeretet dús mint régen. Egy pillanat múlva megjelent előttem. Aranyszőke haja vállairól omlik le és öleli körbe a nőt akitől a férfi rabolt el. Fekete bogár szemeivel rám tekint. 

-Nem bíznak bennem, sőt én nem tudom bízhatók-e bennük.-sóhajtom elkeseredve.-Miattam haltak meg ezrei, csak azért, mert azt hiszik én vagyok az aki elpusztítja a vérszívókat, hogy újra békességet hozzak rájuk.

-Itt valami más is van, jól gondolom?-kérdezi mézédes hanggal. Összerezzenve hajtom le fejemet. A lucskos csizmámat kezdem nézegetni, mintha valami érdekes lenne rajta.-Jól gondoltam. Na de ide figyelj!-rá szegezem barna íriszeimet.-Nem azért haltak meg, hogy te itt rinyálj csak azért mert elakadtál. Nem ilyennek ismertelek, szedd össze magad!-mosolyog rám.-Nem tudom ki miatt vagy így kibukva de tapintani lehet körülötted mit érzel most ebben a pillanatban. Szomorúság, bűntudat, keserűség és vágy.-sorolja fel. Mély levegőt veszek.

-Igazad van, ez nem én vagyok.-mondom miközben feltápászkodok a földről.-Meg kell tennem, ennyivel tartozok nekik, neki.-suttogom. Lassan megrázza a fejét.

-Ő nem akarja, hogy olyat tegyél ami neked fáj.-kezével végig simít karomon.-Tudja, hogy szeretsz valakit.-mondja ki amire a torkom összeszorult. Könnyeim eleredtek, szemeim pedig kétszeresére kerekedtek.-Most is itt van, csak higgy benne úgy ahogy bennem.-fogja meg kezemet. Remegve csukom be pilláimat  s sóhajtva rá gondolok.-Úgy van, jól csinálod, csak ne nézz most rám!-biztat tovább anyukám de hangja remegni kezd. Abban a pillanatban mit sem foglalkozva vele, kinyitottam s felé fordultam. Lábai lassan köddé válnak, s  könnyei pedig záporként hullanak le fehér ruhájára. De még így sem tűnik el arcáról az a szeretettel dús mosolya.

-Anya, mi történik veled?-lépek közelebb hozzá de ő hátrálni kezd.-Kérlek, maradj itt! Annyi kérdésem lenne még hozzád..-könyörgőm zokogva. 

-Nem lehet, az időm lejárt.-mutat fel az égre.-Vissza kell mennem, de mindig itt leszek veled, a szívedben.-lassan oda lép hozzám s kezét mellkasomra simítja.-Szeretlek.-súgja majd átölel. Már szorítanám magamhoz ám nem tudtam. Eltűnt, szerte foszlott  kezeimben. Boldogan nézek fel az égre és hagyom, hogy a forró cseppek leguruljanak arcomról.

-Én is szeretlek.-zokogom. Lábaim reszketve adták be a szolgálatot. A földre roskadozva kezdem törölgetni szemeimet. Muszáj össze szednem magam, képes vagyok rá.-biztatom magamat. 

˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛˛

Az ajtón belépve megpillantom társaimat akik aggódva, sőt zokogva jönnek felém. Némán ugrottak nyakamba s öleltek magukhoz látva jól vagyok. Könnyezve  néztem végig rajtuk de az ablakon megakadt  a tekintetem. Arcomat újra belepték a sós cseppek. Ott áll ő és mosolyogva néz rám, kezében Liuval aki szintúgy vigyorogva és büszkén tekint felém.  Számat harapdálva lépek ki az ajtón és rohanva siettek feléjük. Szívem zakatolva adja tudatomra, hogy nem képzelődök, tényleg itt vannak. Ott áll előttem pár karnyújtásnyira. Óvatosan széttárja az egyik kezét amibe rögtön beleugrok s csókokkal záporozva őket elmosolyodom.  Csak rájuk van szükségem, semmi másra.