Connection

A társ

Mikor felébredtem, sokkal jobban éreztem magam mint a zuhanás előtt. Kellemes meleg vett körül, orromat pedig a sós víz és a kissé megégett hal illata töltötte be. Hiába, ennyi év főzés után szagról megmondja az ember a sütés minőségét.

Amint a szememet is kinyitottam, egy kis tábortűz lángjai viszonozták pillantásom. A sebeim ellenőrzése közben észrevettem Willt, ahogyan eszméletlenül és ruhátlanul fekszik mögöttem. Gyorsan összeraktam a képet és egyből közelebb húztam hőforrásunkhoz. A homloka lángolt, de szerencsére a sebei nem véreztek. Rá adtam az időközben megszáradt ruháit és ölembe feltettem. Nem akartam enni nélküle de tudtam, szükségem lesz az energiámra.

Miután végeztem az étkezéssel, el kellett terveznem, hogy merre akarunk tovább haladni. Francia ország mellett döntöttem. A kultúrális értékek megvannak, nem ismer minket senki és megakartam mutatni Willnek Párizst, ahogy Firenzét is. Olaszországba azonban még nem mehetek vissza, majd ha letelik az öt év akkor talán lesz rá lehetőségünk.

A határ átlépéséhez azonban előbb papírok kellettek. Az egyetlen megoldás szólni Chiyonak. Ha Will felébred keresünk egy házat ahol van térerő. A környék jellege miatt, errefelé ritka a mobilszolgáltatás, de a városban már más a helyzet. Csak bírják ki addig a sérüléseink.

***
Este felé tértem magamhoz Hannibal óvó kezei közt.

-Jó estét Will! Hogy érzed magad?

-Már jobban köszönöm.- kellemetlen volt, hogy neki kellett rám vigyáznia, mikor az ő sérülései sokkal súlyosabbak voltak- Te hogy vagy?

-Hála a nagyszerű ápolómnak, remekül.- kezével hátra simította hajam és egy csókot nyomott a homlokomra. Meglepett az intim interakció, azonban nem volt ellenemre.-De most egyél, éhes hassal nem indulhatunk.

Tudtam, hogy van terve. Neki mindig volt. Úgy döntöttem, a maximális bizalmammal tüntetem ki, ezért nem kérdeztem, hogy Pontosan hova is? Épp elég bajunk volt ahhoz, hogy ne kételkedjünk a másikban.

-Will, tudod mit jelent velem jönni?-kérdezte.

-Emiatt ne aggódj, pontosan tisztába vagyok a helyzettel.- Természetesen tudtam. A régi életemnek vége és egy új kezdődik Hanniballal.

-Milyen érzésekkel tölt ez el?

És igen, már megint előjött a pszichológus énje. De ez is az ő része. Kivételesen tényleg volt kedvem beszélgetni, csak nem feltétlenül erről. Még nem tettem teljesen helyére a dolgokat a fejemben és nem akartam ezzel fárasztani.

-Nem tudom mit kéne éreznem. Talán szomorúnak kéne lennem, de nem gondolom, hogy ez jellemezné a lelki állapotomat. Olyan érzés mintha minden ami eddig voltam, egy hazugság lett volna és most először lennék én, aki igazából vagyok.

-És ez milyen érzés?- ismételte meg kérdését.

-Felszabadító.

Miután kimondtam a szót egy mosoly jelent meg az arcán. Megfogta a tarkóm és magához húzott. Mélyen a szemembe nézett és megcsókolt.

-És ez milyen érzés?- kérdezte lágyan.

-Erre még nincs kifejezés.

***
Imádom, ahogy az én gyönyörű Willem immár őszinte tud lenni magával. Annyit harcolt egy olyan életért, amiben egy csepp öröme sem volt, hogy el felejtette vagy nem is tudta soha, ki is ő valójában.

A mi kapcsolatunkra valóban nincs még szó. Ez egy egyedül álló összeköttetés. Társ, barát, szerető, ellenség, család. Ez a mi kötelékünkben mind megvan, de nem a szavak klasszikus értelmében. Talán nem is kellene elnevezni sehogy. Mi összekötődtünk és a szétválasztást már nem élnénk túl.

Megint megcsókoltam. Ezúttal méllyebben, szenvedéllyesebben. Viszonozta és beletúrt a hajamba. Elkezdtem vetkőztetni. Kívántam, annyira, hogy akár azonnal is belé hatoltam volna, de nem az volt a célom, hogy a saját vágyaimat ráerőltessem, hanem a kapcsolat. Az érzés, hogy végre együtt vagyunk és azt akartam, hogy a csillagokig szálljon a gyönyörtől, még akkor is, ha a vadállati ösztöneimmel kell szembe néznem.