Connection

A gyilkos férjek

-Hannibal... és Will.-mondta csalódottan. Tudta, hogy eljövök érte, hisz megígértem.

-Az ígéretemet jöttem beváltani Alana.

-Will, miért? Miért mentél vele? Hiszen már volt feleséged, gyereked, egy normális életed amire mindig is vágytál. Hogy mehettél mégis ezzel a szörnyeteggel, amikor mindenkinél előbb láttad, hogy ki is ő valójában.

Will a szörnyeteg szó hallatán megfeszült és tekintete elkezdett szikrákat hányni.

-Számomra ti sokkal inkább vagytok szörnyetegek, mint ő. De ti ezt soha nem értenétek meg.-Göndör angyalom hangja remegett a dühtől.

-Még vissza tudnám adni a régi életedet. Ha itt és most feladod őt én-

-Nekem nem kell az az élet!- üvöltötte.

Még engem is meglepett, nemhogy Alanat. Az indulatoktól elkezdett sírni. A döbbenettől lefagyott áldozatomat könnyedén kaptam el és hozzá szegesztem a székéhez két késsel. Nagyon kiváncsivá tett, hogy egyetlenem mit tenne vele ezért nem öltem még meg, hanem társam felé fordultam.

-William hallasz engem? Nincs semmi baj.

***
Lágy hangon próbált nyugtatni, de én még mindig csak sírtam az ingerültségtől. El akarta tőlem venni az egyetlen embert aki képes volt megérteni és úgy fogadott el amilyen igazából vagyok, csak hogy vissza dobhasson a szenvedésekkel és képmutatással teli földi poklomba. Nem, ez egy olyan dolog volt, amit képtelen voltam elnézni, legyen az bárki is. A könnyeim elapadtak, de a harag még mindig tombolt bennem.

-Nem tudsz te semmit rólam, vagy ha igen akkor még kegyetlenebb vagy, mint gondoltam.

Erre már nem volt egy szava se. Hannibal mögém állt és kezét enyémre tette. Tudtam mi volt ezzel a szándéka. Együtt kihúztuk prédánkból az egyik kést és egy jól irányzott mozdulattal elvágtuk a nyakát. A vér rám spriccelt és egyfajta eufórikus érzés töltött el. Minden dühöm elszállt.

Megfordultam és megcsókoltam egyetlenemet, aki viszonozta a kontaktust.

-Most már indulnunk kell.-mondta-Szeretnél belőle valamit?-és a hullára mutatott.

-Nem, még a végén elrontod a gyomrod.

Tényleg így gondoltam. Miss Bloom olyan dolgot tett, ami miatt még megenni se volt gusztusom.

Ezután visszamentünk a furgonhoz és elindultunk a reptér felé. A kocsi belső terében Hannibal lemosta rólam a vért. A tiszta részekre csókot lehelt, ezzel mentálisan is rendbehozva.

-Miért voltál olyan dühös?-kérdezte váratlanul.

-Szörnyetegnek hívott minket.

-Csak engem, téged nem.

Hirtelen nem tudtam mit mondjak. Én úgy éreztem, hogy mind a kettőnkről beszél.

-Mindegy hogyan fogalmazta meg. Ráadásul vissza akart tenni abba az életbe nélküled.

***
Láttam Willen, hogy tényleg úgy is gondolja ahogy mondta. Tehát szerinte, ha engem szidnak az neki is szól. Hirtelen le akartam teperni és addig dugni amíg eszméletét nem veszti, de tűrtőztettem magam. Tudtam, hogy nem lenne jó vége.

Nem sokára, már a reptér padlóját tapostuk. Sikerült elérni a gépet. Első osztályra foglaltunk jegyet, hogy angyalom számára a repülés a lehető legkényelmesebb körülmények között teljen. Az ellenőr az igazolványunkat nézte, és hamar rájött, hogy a vezeték név egyezése, nem a vérségi kapcsolat miatt volt. Miután elhagytuk az ellenőrző pultot, egy halk szinte alig hallható megjegyzéssel köszönt el.

-Mocskos buzik. Isten megbüntet, meglátjátok.

Szerencsére kékszemű angyalom nem hallotta. Nem akartam, hogy megint sírógörcsöt kapjon a haragtól, de a repülő felé vezető kétszáz métert, a férfi megfőzésének fantáziálásával töltöttem.

Gondolataimat Will remegő kezének érintése szakította félbe. Nos igen, több óra a levegőben, egy rakás idegen emberrel, hamis papírokkal, szökés közben. Valóban nem ez volt a legkonfortosabb környezet számára, de szerencsére hamar elaludt. Rám telepedett a fáradság. Most kezdtem el csak érezni, a három éjszaka alvás hiányát. A leszállás után a légiutas kísérő keltett minket.

-Uraim, üdvözlöm önöket Párizsban.