SZENTSÉGTELEN

Szentségtelen Bessus

Megállok az ablak mellett. Lentről érzem a radiátor feláramló melegét, miközben a kinti, esti utca képét fürkészem. Kék, zöld és hamuszürke minden, jeges lehelet suhan tőle végig a tarkómon. Az ablakpárkányra teszem a kezemet, melyek még mindig nem tudtak átmelegedni, és megérzem a bőrömnél is hidegebb légáramlatot az ablak résein át beszivárogni. Kúszik, mint a sötétség és a boldogtalanság, melyek a keresztemet a nyakamból leszakítván a hátamra emelik.

Egyre csak nézem a néptelenséget, az ürességet és a magány fájdalmát.

Már rég nem látom anyámat az utcán járni, talán évek óta nem haladt el az ablakom alatt. Apám ellenben minden órában megzavarja a megbúsult nyugalmat.

Viharszürke kalapját mindig meglóbázza és tekintetét az enyémbe vési.

Hirtelen egy széllökés következtében kivágódik az ablakom, és madarak ezrei repülnek be. Mind csivitelnek, de inkább tűnik szavuk jajveszékelésnek és káoszt ígérő jövendölésnek, jóslásnak, mint trillázó éneknek. Ugyanazt visítják kis csőrükön keresztül, de fogalmam sincs, mit is jelent figyelmeztetésük. Csak azt tudom, hogy menekülnöm kell: kirohanok a házból, próbálok kifutni a világból.

*

Félek tőle. Ordítok. Fekve toporzékolok. Nincs elég erőm. A lábam szétnyílva, a lelkem bezárva merül a pokolba. Zihál fölöttem a világ, azt kurjongatja, hogy fiam, fiam, fiam, drága fiam. Megdermedek a hangoktól, ahogy a fülemben visítanak a gondolataim. Megölöm őket. Megnyúzom őket. Kitekerem a nyakukat. Hagyjanak már békén! Gyűlölöm őket, de elűzni nem tudom. Rám nyitnak, én pedig viszolygok egész lényemmel.

Aztán véget ér. Már nem kapálódzom. Jöhet bármi. Már bárki. Ő már úgyis holtan fekszik. Kifolyik a kezemből.

Nem bánom, hogy a világot belefojtom a könnyeimbe, úgysem tudok eleget sírni.

Azt sem szánom, hogy papírmadarakat cincálok szét az ollómmal, olyan fülemüléket, akik egykor gyermekaltatókat búgtak, mostanra azonban csak kétségbeesetten sipítanak és vádolnak engem. Értem szavukat, ahogy mondják: gyilkos, apagyilkos, megölted apádat.

*

Azt súgják, öltözzem föl, nehogy megfázzak.

- Öltözz, öltözz, öltözz!

Vetkezz, vetkezz, vetkezz!

Nem tudom, miért nem képesek megérteni a madarak, hogy melegem van. Kicsit le szeretném hűteni felhevültségemet, kicsit érezni akarom a hűvösséget, a levegő szélujjait, ahogy a gerincemen fel-le futnak, simogatnak, vígasztalnak, dédelgetnek. Én bűvös-bájos édesanyáim, karoljatok fel, vigyetek el. Szeretlek titeket, olyan csengő-bongó a duruzsolásotok.

Meztelenül állok ki az utcára, ők pedig a vállamra szállnak. Szerelmes dalt sustorognak, mikor egy ifjú elhalad mellettem. Érzem, ahogy elpirulok, mikor a szemeit reám függeszti. Tudom, engem néz, ezt az alakot, ezt a keskeny csípőt, ezt a hosszú, harisnyástalan lábat, karcsú hattyúnyakat, bűvös, bánatos arcocskát. Ki vagy? Miért vagy levetkőzve? Nem fogsz meghűlni? Szavai édesek, akár az első csók, melyet nem loptak, hanem önmagam adtam. Pár lépés és odavagy. Elhagytál, mint a halott testvérem, a halott boldogságok.

A halálénekbe kezdenek. Feltűnnek ítélőim, akik a hátamra aggatott keresztre most újat tesznek. Megszáll a lelkiismeret, ti pedig beledúdoljátok mindenki fülébe a bűnösök énekét. Miért árultál el, anyám? Hát nem látod, hogy fiad most hason csúszik? Lehorzsolódik a bensőm, átkozódom, hogy testemből csak vér folyik. Az estéli eső valamelyest eláraszt, de nem folyik belém, nem oltja el a megperzselő lángokat, melyeket a bosszú madarai csőrükből magok gyanánt rám szórnak.

Elevenen elégek.

_______________________________

"Úgy teszek, mintha már semmi se, semmi se múlna el."

Pázmány egyik prédikációjában megjelenő történetére írt parafrázis. Miként kell a gyermekeknek szeretniük szüleiket? Forrása szerint egy gyermek megölte apját, a madarak pedig addig duruzsolták a fülébe, hogy gyilkos, míg egy nap megkérdezték és be nem vallotta vétkét. Kivégezték. A fiú neve Bessus volt.