Sose voltunk ellenségek -Éhezők Vidala-

1: A háló

A nap hét ágra sütött, a 4. körzet bélieknek ezzel bearanyozva a napját. Mindenkit feldobott a gyönyörű időjárás. Idősektől a gyerekekig nem volt olyan, aki nem kint tengette volna idejét a szabadban. Sokan dolgoztak, árultak, játszottak vagy esetleg csak élvezték ezeket az utolsó jó pillanatokat, amelyet ez a nap okozott nekik. De boldogság mellett szomorú pillantásokat is küldött egy-két ember, akiknek már a holnapi napon járt az eszük. Az idősek a gyerekekre fájó szívvel néztek, mindenki tudta holnap ketten elmennek és ha szerencsések 1 visszatér, vagy ha nem akkor örökké eltávozik. A kölykök, akik 12-18 év között voltak kiélvezték még a mai napot, legtöbbjük próbálta kiverni fejéből az Aratás gondolatát is, ezzel pedig én sem voltam másként.

A nyugodt part levegője hirtelen megtelt egy hangos, ijedtséggel teli sikollyal. Ez volt az hirtelen fröcskölésem díja. Húgom, Stephanie alatt a hajó megbillent és nem is kellett sok, hogy felboruljon. A lány kezéből kiesett a horgászbot, szerencsémre nem a vízbe pottyant bele, hanem a hajóba, ahol egy nagyot csattanva elterült a fa szerkezetben. A testvérem hátra vágódott a csónakban, s míg az esés folyt addig minden fele kapálódzott, ami egy elég vicces látványt szolgáltatott számomra. Én addig, míg ő a hajóban csetlett-botlott, a hűs víz kellemes ölelésében feküdtem és élveztem a műsort. Persze közben a vállam folyamatosan remegett a hangos kacagástól.

Pár másodperc múlva, viszont a testvérem újra talpon volt, s ezzel végét szegte, a legalábbis számomra, örömteli pillanatoknak. Szemeiben megjelenet anyám szigora és rosszalló tekintete, melyet kétségkívül tőle örökölte. Ujjait fenyegetően felemelte és egy pillanatra meg is harapta száját. Túl jól ismertem már ezeket a mozdulatait, így nem is lepődtem meg, mikor meghallottam szidó monológját, melyet oly sokszor előadott már nekem.

Oh ..mennyiszer hallottam már.

– Laura! Ez nem vicces! – szidott le. Szemeiben düh csillant meg, bár csak addig, amíg meg nem forgatta őket. A botját letámasztotta a kis csónak oldalára, közben pedig végig engem nézett halálos tekintettel.

Örülök, hogy most nincs a kezében a kés. Mondjuk most könnyen megúsztam.

– Na Steph A víz annyira jó még  – mosolyodtam el. Egy kicsit még fröcsköltem is felé, de ez már nem találta el, mint az előző próbálkozásomkor.

– Laura, ha rémlik horgászni vagyunk! Tudod ezért nem jönnek a halak – mutatott végig rajtam.

Igaza is lett volna a lánynak, de több órája itt voltunk már. Azóta csak horgásztunk, hogy ma eltudjunk adni a piacon pár halat és még vacsorára is maradjon. Most mondjátok meg! Ki nem ugrik bele a vízbe miközben több órája itt van a melegben? Stephen kívül persze. Amúgy is a hálónkba volt már jó pár halacska. Ennyi mára bőven elég volt. Még az kellet volna nekünk, hogy ránk romoljon.

– Steph nem értem miért aggódsz. Tökéletesek vagyunk mára. Tudod, hogy nem szabad többet fognunk a kelleténél! Ha nem tudjuk eladni a piacon akkor ránk romlik, ami elég nagy pazarlás és a drága Kapitóliummal ellentétben mi nem tehetjük meg, hogy az ablakon kidobjuk a kaját –néztem fel a testvéremre. Mindig is undorodtam ettől a kapitóliumi élettől. Nekik tök mindegy, ha a kenyér rájuk romlik, csak csettintenek egyet és ott a friss. Nálunk viszont ez nem így megy. Mivel a negyedik körzetben élek, ami a halakkal foglalkozik és nem a búzával meg a hasonló gabonafélékkel, ezért a kenyér ára elég magas itt. Az itteni pék is sokat fizet, hogy megszerezze az alapanyagokat a kenyérhez, viszont nekünk a kétszeresét kell fizetni, ha szeretnénk enni legalább egy fél veknit is. Ez viszont egy elég busásár.

– Rendben, viszont akkor induljunk, ha elakarjuk még adni ezeket a halakat a piacon. Ha egyáltalán valaki megakarja ezt venni. – Steph a maradék horgász botjait is kiszedte a vízből, amiken egy árva hal sem volt.