Sose voltunk ellenségek -Éhezők Vidala-

5: Út

Fejemet az ablak üvegének hajtottam, miközben egy széken ültem. Még elképzelni is furcsa volt, hogy milyen gyorsan mentünk. A vonat, amin utaztam megállíthatatlanul robogott előre, ezzel egyre növelte a távolságot köztem és a körzetem között. Már most szorongató érzést éreztem a hasamban. A torkomba egyre nagyobb gombóc keletkezett. Amikor a vonatra értünk már akkor is alig bírtam beszélni. Pedig még nem voltunk sehol. Nem vonultam még fel a Kapitólium előtt, sőt interjún sem voltam még, amellyel még meg kellett birkóznom az Aréna előtt. El nem tudtam akkor képzelni, hogy fogom túl élni az Arénát. 

Nagyot sóhajtva pillantottam körbe a szobába, amely olyan volt szinte, mint egy jól berendezett lakás. Egy hatalmas- már látszólag is kényelmes- ágy álldogált tőlem jobbra. Takarói és párnái makulátlanul festettek, még egy gyűrődést se láttam. Az ágyam mellett egy kis éjjeli szekrény foglalt helyet, amin egy növény és egyéb dísztárgy trónolt, még is számtalan hely maradt rajta. Ezekkel szemben, pedig egy hatalmas nagy szekrény volt, amelyben legalább 1 évre elengedő ruha volt. Volt egy ablak a szobában, amely előtt két fotel és egy kisebb asztal volt . Én éppen azok egyikén ültem. Levelemet letettem már egy nagyobb komódra, ami felett egy hatalmas tükör díszelgett. Csak egy suhanó pillantással illettem magamat, nem volt még ingerem nézegetni jómagam és annyira hiú sem voltam, mint egyesek a szerelvényen. 

Szinte elveszek ebbe a szobába. 

1 órát kaptunk a vacsoráig, én ebből pedig már legalább 5 percet használtam ki. Egyszerűen nem tudtam több dolgot csinálni, mindig a családom és a körzetem ugrott be. Pedig csak 15 perce indultunk el, amely talán csak egy röpke pillanat, de még is olyan soknak tűnt. Főleg azzal a tudattal, hogy tudtam lehet sose látom őket többé. 

Mit csinálhatnak most ?  Stephanie biztos, hogy  keservesen sír, ahogy anya is. Apa talán egyedül sirat, de lehet, hogy éppen Oliverrel beszélnek. Hiszen megígérte a pék fia, hogy segíteni fog nekik. Oli pedig az az ember volt, aki betartotta az ígéreteit. Ő volt a körzetben az az ember, akiben még megbíztam a családomon kívül. 

Egy ideig csöndben üldögéltem fotelben. Tippem sem volt mit kellet volna csinálnom. A családom mellett a Viadal jött mindig fel bennem. Végig pörgettem az agyamon az elmúlt Arénákat és az ott harcoló emberek stílusait. És be kellett ismernem, hogy az ismereteim holmi kevesek, ahhoz a helyhez, ahova készülődök. Az Éhezők Viadala sok dolgon múlott: szerencse, felkészülés, csapatok, taktikák, a terep és még egyéb dolgokon, de legfőbb képen a Játékmestereken. Nem volt meglepő dolog az, hogy valakit megöltek azért, hogy újra felkeltsék a figyelmet. 

Ha ezt a gondolkodást folytatom tuti megkattanok a Viadalra. 

Ekkor felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt.  Nem volt több türelmem ilyen csendben ülni a gondolataimmal most, így elindultam az étkező felé, ahol megpillantottam a két mentoromat. Finnick és Annie együtt beszélgettek a helyiség végén, míg Anelma egy székben pózolva olvasott egy divatlap féleséget. Elég rikító és feltűnő színezése volt az első lapnak, így könnyen kibírtam szúrni. Hasonló darabjai voltak Steph barátnőinek is, bár az övéjük ehhez képest elég gyér volt. Viszont nem néztem sokáig a lapot, hiszen mikor beléptem mindenki felkapta a fejét és rám pillantott. 

-Jaj drágám probléma van ? -kérdezte tőlem nyájasan a kapitóliumi papagáj. 

-Nincs, csak végeztem.- feleltem közömbösen. 

-5 perce mentetek csak el. -mondta elképedve- Nem szeretnél lefürdeni vagy átöltözni ? Az ott mind a te ruhád. Nyugodtan leválthatod ezt a fakó darabot. 

-Nekem ez tökéletes ! Nem akarom leváltani!-szólaltam fel hevesen.- Tudja nekem azok a ruhák túl rikítók és nem szeretnék egy papagájra hasonlítani.-  csak úgy csöpögött a gúny a hangomból, de ezt Anelma észre sem vette.