Szilánkok

4. Fejezet

Csak azért, mert...mert bizonyos fajta lapokat osztottak nekünk…
ez még nem jelenti azt, hogy nem dönthetünk úgy,
hogy fölébe kerekedünk a végzetünknek...egy olyan végzetnek,
amit egyikünk sem maga választott.

/Stephenie Meyer/

1888, London külvárosa, Hope birtok

Florence Evelyn Hope zafírkék tekintetét a karcsú ujjai között fekvő vörös rózsára függesztette. A levél, bár nem tudta, azt az egy sort lehetett e annak hívni, amit a virág mellé kapott, vörös tintával volt írva. Nincsen rózsa tövis nélkül. Titokzatosan mosolyogva vörösre festett ajkába harapott.

-Már majdnem megdobogtattad a szívemet, bolond!-suttogta. A rózsa az a titkos élete volt és az egyetlen férfi, akiért megérte esténként a bordélyházba menni vendéget fogadni. Kellett valami, ami kimentette a szabályok ketrecébe zárt tüzes, vadóc, életrevaló lányt. Nem volt azonban sok lehetősége, így szenvedések árán ugyan, de megtanulta, milyen ha azt teszi amihez kedve van. A tüske pedig a családjára emlékeztette. A szülei kiskora óta próbálták felelősségteljes úrnővé nevelni, nővéreinél sikerrel jártak, de ő nem adta magát olyan könnyen. Meg is volt az ára, ezt verések és kiabálások révén kapta meg. Amikor csak tehette, elmenekült a birtokon egy elhagyatott pavilonhoz és sötétedésig ott maradt. Sokszor kínozta már magány, arra vágyott, legyen végre valaki, aki megérti, aki elfogadja önmagának. Azután, hogy a szülei tudomást szereztek róla, úgy büntették, hogy bezárták a szobájába napokra és enni is ott kellett. Neki nem voltak ott a könyvek, mint Lucynak, vagy mint a szellemíró vállalat Marynek. Egyedül maradt a sötétben, rémes gondolataival együtt. Kétségbeesetten kereste a kiutat a kalitkából, végül arra jutott, hogy megpróbálkozik valami újjal. Az első évben nehéz volt neki, de nem adta fel, mert tudta, hogyha a hatalmas házban ülne bezárva, akkor az azt jelentené, hogy végleg feladta. Mostanra már csak egy bizonyos férfi miatt töltötte idejét házon kívül. Ez utóbbi nem feltétlenül a bordélyházat jelentette, sokat jártak titkos bálokba, italozókba. Florence még esténként is fekete parókát viselt, nem tudhatta hol fut össze ismerősökkel, szerencséjére a férfi is kerülni akarta a feltűnést, így nem volt vita abból, hogy hova menjenek. A nevükön kívül mindent tudtak a másikról, Florence csak Hercegnek hívta a sötét hajú férfit. Egyezséget kötöttek, hogy nem szeretnek bele a másikba és ez csak kicsit több, mint barátság. A lány kőkemény elhatározása néha megrepedt, mert a férfi mindig azt mondta amire szüksége volt és sohasem szégyellt magát mellette. Ez a boldogság ellensúlyozta az otthoni sötétséget, nem tudta és nem is akarta tudni, hogy mi folyik abban a házban. Azt tudta, hogy egy bűnbandával működött együtt a Hope család már régebb óta és hogy mindenféle illegális dologot csinálnak. Valahogy nem volt büszke arra, hogy a családja nevét az alvilágban mindenki ismerte. Ujja hegyével a rózsát cirógatta, szerette a virágszirmok tapintását, pont olyan selymesek voltak, mint Herceg bőre. Erre a gondolatra elvigyorodott. Most kicsit jobban bosszantotta, hogy a férfi családi okokra hivatkozva lemondta a ma esti találkozót. Előző nap találkoztak, de máris hiányzott neki. Gondolatai messze jártak már, házon kívül a nagyvárosban, amikor a szobalánya határozott kopogás után belépett hozzá.

-Miss Hope, a vendégek mindjárt megérkeznek, az édesapja üzeni, hogy menjen le a társalgóba.-mondta a lány, majd gyorsan távozott mielőtt Florenc hozzávághatott volna valamit. Utálta ha az apja üzent ahelyett, hogy személyesen mondta volna amit akart és ezért mindig azon vezette le az idegességét akit éppen hozzá küldtek. Felállt a székéről, lesimította sötétvörös ruháját, a tükör előtt elrendezte tincseit. Ráérősen lesétált a földszintre, belökte a társalgó nehéz ajtaját, akkor sem vették észre, amikor az ajtószárnyak becsapódtak mögötte. Ez kivételesen nem azért volt, mert általában átnéztek rajta.