Szilánkok

8. Fejezet

Sosem vesszük észre, hogy valójában hány embert sebzünk meg magunk körül a meggondolatlan viselkedésünkkel.

/Francine Rivers/

1

830, London utcái

Henry Philip Hope ősz haját egy kalap alá rejtve sietett az esőáztatta úton. Ruhája már tiszta víz volt, pedig nem sok ideje gyalogolt. Kabátja belső zsebében egy papírcsomag lapult, percenként ellenőrizte, megvan e még. Megállt az egyik utcalámpa alatt, hogy megnézze arany zsebóráján az időt. Pontosan este tíz óra volt.

Körülnézett, nem követik e, majd letért a kivilágított útról és szűk kis utcákon át igykezett a megbeszélt találkozóhelyre, ahol ha minden igaz egy lovaskocsi várja majd. Kicsit megint lelassított, hiszen idősödő teste nem bírta már hosszú ideig a tempós gyaloglást. Megnyugodott, mert nem hallott lépteket. Kalapját szemébe húzva elővette zsebéből a papírba burkolt csodát, amit csak számtalan nehézség árán sikerült megszereznie.

A Holdat takaró felhők arrébb kúsztak, utat engedve az ezüst fénynek. Henry remegő ujjai között a tartotta a kincset. A kincset amiről minden drágakőgyűjtő álmodott, a kincset ami XVI. Lajos és Marie Antoinette tulajdonában volt egy darabig, majd nyoma veszett a francia forradalom alatt.

Egy kósza holdsugár rávetődött a gyémántra, a kő felragyogott, mintha válaszolna a fényre. A férfi ujjai kék fényben játszottak, megbabonázva nézte az óceánkék, csillogó követ. A kis tárgynak elképesztően vakító fénye volt, Henry akkor értette meg, miért szeretett bele mindenki akinek a birtokában volt. A ragyogás elfedte mindazt, ami miatt néhányan féltek a kőtől. A belsejében megragadtak az emberek lelkei akinek az életükbe került, hogy a gyémánt tulajdonosai lehessenek, fényesre csiszolt külsején nem látszott a sok vér, ami hozzá tapadt. Senki sem tudta pontosan, hányan mentek tönkre ebben a viszonzatlan szerelemben, senki sem tudta, mennyi szenvedést és veszteséget okozott ez a nagyrabecsült kő.

Valami a földre hullott és halkan csörögve gurult a nedves köveken, végül nekiütközött Henry cipője orrának. A férfi lehajolt, hogy felvegye az érmét, ami megcsillant a fényben. Félig térdelve szemügyre vette a tenyerébe simuló korongot, nem igazi pénz volt. Az arany oldalára csak egy nagy S betű volt vésve. Lépések zaja keveredett az esővel. Kopp. Kopp. Csizmák talpa csattant az utca kövezetén, a közeledők ügyet sem vetettek a növekvő tócsákra, átgázoltak mindenen. Henry nyelt egy nagyot, felemelte fejét és ránézett az előtte álló magas férfira kinek az arcát nem takarta el semmi a holdfény elől. Őszülő, egykor teljesen szőke haja keretezte sápadt arcát, mélyzöld tekintete nem ígért semmi jót. Henry felegyenesedett.

-Elnézést a zavarásért, van valami magánál, ami az enyém.-mosolygott, hangszínében nem lehetett nem észrevenni a gúnyt, kesztyűvel borított tenyerét Henry felé nyújtotta. Az öreg férfi szó nélkül odaadta neki az imént felvett érmét és már fordult is meg, hogy tovább menjen.-Én nem erre gondoltam.-dobta el az aranyat, hangján érződött, hogy mosolyog. Henry megtorpant, amikor fegyver kattanását hallotta a háta mögül.

-Kérem adja oda és talán a saját lábán megy el innen, nem mi vonszoljuk el élettelen testét a Temzéig.

-Azt nem tehetem…-fordult meg, remegő kezét kabátja zsebébe rejtette.-Ez életem munkája, rengeteget szenvedtem érte.-mondta kétségbeesetten.

-És azt tudja, mi mennyit szenvedtünk azért, hogy London legbefolyásosabb bűnbandájává váljunk? Magának csak a kincsei jelentik az életét, mit sem törődik a családjával, az embereivel. Hiszen ők nem fognak meghalni. El sem bírja képzelni, maga elkényeztetett öregember, hogy milyen érzés elveszíteni többtucat emberét a túlélés érdekében. Nekem is ez a kő lenne életem munkája.-hunyorogva dobálta kibiztosított fegyverét, közben a háta mögött álldogáló fiatalok is a sajátjukért nyúltak. A férfi azonban leintette őket.

-A maga hibája, hogy ezt az utat választotta. Lett volna másik lehe…

-Nem volt választásom. Miért, maga felvett volna alkalmazottai közé egy nyomornegyedből származó, árva férfit a sok, tanult munkás helyett?

-Nem...de-kezdte.

-Na látja!-nevetett.-Ismerem az ilyen embereket. Ne gondolja magát különbnek, Henry Philip Hope. A neve talán ki se fog férni a sírkövére.

-Ki maga?-kérdezte Henry, már a hangja is remegett.

-William Stanbury. Öröm volt megismerni, most pedig adja oda a követ. Persze az sincsen ellenemre, hogy a kihűlt ujjai közül kelljen kivennem. Magáé a döntés.

Henry nem felelt, kapkodva körülnézett majd hirtelen futásnak eredt. Amint sarkon fordult, lövés hangja visszhangzott a csendben és egy golyó hasította ketté a hideg, éjszakai levegőt. A férfi egy hangos puffanással esett a földre, fekete kalapja messze gurult tőle. Zihálva ült fel, elszörnyedve nézte a bokájánál növekvő vértócsát. ráncos ujjai görcsösen szorították a követ, annyira, hogy a tenyeréből is kibuggyant vörös vére. A félelemtől kikerekedett szemekkel bámult a fölé magasodó, szőke férfira, akinek az arcáról nem lehetett leolvasni a korát.

-Ne menekülj, fölösleges.-suttogta Stanbury, letérdelt a földön reszkető Henry elé. Egy könnyed mozdulattal kicsavarta kezéből a kék gyémántot, majd felkelt és elindult az ellenkező irányba. Rágyújtott és szabad kezében a követ dobálgatta, sötét köpenye követte minden mozdulatát.-Öljétek meg.-parancsolta az embereinek.

A válasz mindenkitől egy bólintás volt, Henry fejéhez szegezték a pisztolyt.

-Ne...kérem ne…-nyöszörgött a férfi, kétségbeesetten szorította vérző bokáját. Stanbury csak nevetett, vissza se nézett.-Van valami...amit maga nem tud.-suttogta Henry, ez a titok volt a végső mentsvára, elárulja hát, ha az élete a tét.

-Ó, valóban?-kérdezte William, egyből megállt és feszülten figyelt.

-A gy-gyémánt...el van átkozva. Minden e-eddigi t-tu-tulajdonosa meghalt...Viszont megtaláltam a módját, hogy levegyem róla az átkot.

-Folytassa.-érdeklődve hátrafordult, közelebb ment a földön heverő alakhoz.

-Már mindent előkészítettem, de nem lesz egyszerű. Hosszabb időt igényel...H-ha megkíméli az életem, segítek magának.-suttogta könyörögve.

-Áll az alku, tekintve, hogy elfogadja a feltételeimet.-az ég felé fújta a füstöt, lassacskán csendesült az eső is, smaragdzöld szeme ravaszul megcsillant.

-Ha-hallgatom…

-Először is, a házát és birtokát felajánlja a bandám központjának, némelyeknek még szállást is ad. Kinőttük már a belvárosi fészkünket...Természetesen erről se maga, se a családja nem szól a rendőrségnek, ellenkező esetben tudja, mi fog történni. Másodszor, megfigyelés alatt tartjuk, minden lépéséről be kell számolnia… ha hazudik, tudni fogom és megkérem egy emberemet, hogy figyelje.-ördögi mosolyra húzta halovány ajkait.-Valamint a születendő lányát kötelessége hozzáadni a fiamhoz, ha nem sikerül a kísérlete. Oh és ez a megállapodás a felmenőire is érvényes. Mostantól mindenkinek, aki a Hope családba tartozik, kötelező az alvilágot szolgálnia. Nos, megfelel?

-H-hát ezek roppant erős feltételek…

-Tudom, hogy ezt választja a halál helyett.-nevetett William, beletúrt csillogó hajába.-Találkozunk a birtokon.-megveregette Henry vállát, majd a cipőjéhez köpött.-Becsültem volna, ha inkább itt helyben meghal.-tette hozzá olyan halkan, hogy a jelenlévők nem hallották.

Henry Philip Hope még az után is az utca kövein feküdt, miután Stanbury bandája távozott. Mélyeket lélegezve nézte a csillagokat és megszületett a fejében egy terv, amivel talán kijátszhatja majd ezt a rendkívül ravasz férfit.