Szilánkok

Prológus

Találkozunk! És mind e fájdalom
Egy szép napon csak édes tréfa lesz.

/Rómeó és Júlia/

1890, London, Hope birtok

Drága Miss Hope!

Köszönöm a belém vetett bizalmát.
Nem vagyok vándor katona aki ideiglenes szállást keresett. Egy nyomozó fia vagyok és a Hope család generációkon át rejtegetett éjsötét titkát akartam felfedni. Apám rengeteg éjszakáját és emberét áldozta fel ezért az ügyért, remélem így megérti, miért hajtott a vágy, hogy segítsek neki. Önnek hála a családom megkapja végre valahára a megérdemelt kitüntetést és teljesjogú nyomozóvá léptetnek elő engem is.
Köszönöm, hogy a körülmények ellenére is önzetlenül elárult nekem mindent a családjáról. Élveztem az együtt töltött időt.
Azért írom ezt a levelet, mert hálás vagyok magának. Mikor ezt olvassa már úton leszek a rendőrségre, de megpróbálom lassítani a dolgot, hogy legyen ideje összepakolni és elmenni. Maga nem olyan, mint a többi gazember abban a házban, így hát arra kérem, becsülje meg az életét és meneküljön amíg lehet.

Viszlát Lucy!

Legyen óvatos: Benedict.

-Ha tudná, Benedict, hogy én miket tettem meg ennek a családnak, minden bizonnyal meglepődne.- suttogta Lucy, mélykék tekintetével meredten bámulta az íróasztalán fekvő levelet, a vörös pecsétviasz még őrizte a gyertya melegét.-Magára bíztam a szívem!-kiáltotta kétségbeesetten, a tollakkal, papírokkal és egy váza virággal együtt mindent lesöpört az asztalról, a váza szilánkokra tört a sötét fapadlón, óceánkék szoknyája átázott a kiömlő víztől. Lába előtt úgy hevertek a gyönyörű virágok, mint gyilkos előtt az áldozatok kihűlt, vérbe fagyott teste. Könnyei csillogó patakokban folytak hófehér bőrén, karcsú ujjait ökölbe szorította, mintha ezzel össze tudta volna tartani darabokra hulló, reménykedő szívét. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, nehezen vette a levegőt. Aggódó tekintettel nézte az ablakon át a sötétedő birtokot és az utat ami az utolsó mentsvárat jelentette volna neki. Nem tudhatta, hogy mikor árulják el újra, a lehetőségek között első helyen szerepelt, hogyha elindul, akkor egyenesen az ezüstös bilincsek karmai közé rohan és talán élete utolsó emléke az lesz, hogy Benedict kitüntetéssel a ruháján nevet rajta és az elkerülhetetlen sorsán ami szinte biztos, hogy a halál lesz. Színtelen ajkába harapva megragadta szoknyáját és hátat fordított az egész világnak. Kilépett a vésetekkel díszített ajtón sötétbe burkolózó szobájából, egyenesen a korláthoz ment. Lepillantott a kanapékon derűsen beszélgető társaságra. Édesapám, Édesanyám, Evy, Mary, Mr. Godwin. Nélkületek sehova sem megyek! Hagyta, hogy szoknyája kihulljon kezei közül, szorosan megmarkolta a korlátot, királynőhöz méltó kemény tekintettel nagy levegőt vett.

-Benedict elárult minket! A rendőrség minden perccel közelebb ér talán, menjünk innen!-kiabáta teli torokból. Mindenki tudta jól, ha most nem mennek talán többé nem lesz rá lehetőségük, de itthagyni ezt a házat és ezt a birtokot meghalni a dicsőséggel, sötét titkokkal együtt, senki sem akarta. De ha ők megmenekülnek, velük együtt életben marad az egész csillogó világ amit generációk alatt az alvilág koszára építettek fel fáradtságos munkával, könnyekkel, vérrel, izzadtsággal. Csend telepedett a házra. Egymás arcát fürkészték válasz reményében, tekintetükben aggódás, mérhetetlen szomorúság, kőkemény elhatározás és pokoli gyűlölet tükröződött. Egy csendes perc után, mellyel talán búcsúzni akartak a jelentől, szoknyasuhogás és cipőkopogás töltötte meg az épületet. Lucy fájó szívvel ment vissza a szobájába, a szükséges ruhákat egy kisebb utazótáskába pakolta, fiókjából az összes levelet belegyömöszölte, nem hagyhatott ott semmit ami bármilyen módon nyomot jelenthetett a rendőrségnek és előrébb juttatta volna őket a titok megfejtésében. Benedict szerencsére nem tudott mindent, de Lucy őszintén remélte, hogy amit tud, az egész életére elátozza és ötször annyit szenved majd, mint ő miatta.