Szilánkok

5. Fejezet

A sötétség csak arra jó, hogy zavartalanul elképzelhessük
az összes ránk leselkedő veszélyt.

/Bill Watterson/

Az esőcseppek hangosan kopogtak a párkányon, a ház körül tócsákban gyűlt össze a víz. A hold fénye visszatükröződött a vizes foltokban, bevilágított az ablakokon, akik nem tudtak aludni azok csak bámulták a felhős eget és a ködös birtokot. Lucienne álmatlanul forgolódott az ágyában, végül felvette a fejhallgatóját, hogy a zene elnyomja az eső zaját. Jenavieve a fal felé fordulva aludt, párnája alatt az egyik szakácskésével. Florine a telefonját bámulta, órák óta nem posztolt instagramra, mert most az egyszer nem látta értelmét. Idegesen rágcsálta körmét, ötpercenként megnézte, rendesen csukva van e az ablak. Úgy érezte, lassan megfullad ebben a szobában, tekintete messze elkerülte az alvó Vee alakját. Ajkába harapott és a szekrényéhez lépett, kivett belőle egy hosszú kabátot és egy sálat. Lábára fekete bakancsot húzott, kezébe vette piros esernyőjét. A távolból zongoraszó hallatszott, az ismerős dallamok átjutottak a ház repedésein is. Nem tudta, honnan ismerős neki, egész életében utálta a klasszikus zenét, mindig is pop rajongó volt. A telefonját az ágyára dobta, hangtalanul behúzta maga mögött a szoba ajtaját, csendesen lesietett a lépcsőn. Ahogy lejjebb ért, az eső kopogása hangosabb lett, meglepődve vette észre, hogy a bejárati ajtó résnyire nyitva állt. Amint kilépett a hűvös levegőbe eltűnt a mellkasáról a nyomás, feje felett kinyitotta az esernyőt. Bármennyire is szépnek találta a csillogó esőt és a ködöt amit a holdfény világított meg, nem hagyhatta, hogy a szépen kivasalt haját bármi is visszaállítsa az eredeti állapotába. Fejére terítette a sálját is, biztos ami biztos. A tócsákat kerülgetve haladt az erdőbe vezető legközelebbi út felé, nem nézett vissza a házra. Az első alkalom volt, amikor elszégyellte magát, úgy érezte, nem érdemli meg, hogy ebben a méltóságteljes házban éljen. Azt gondolta, nem az ő világa ez a ragyogás, ez a fajta nagyság. Pedig tévedett. Közel sem volt olyan szép ez a hely, mint ahogyan azt hitte. Hirtelen egy közeledő autó hangjára lett figyelmes, a lámpa fénye bevilágított a fák közé. Kis idő múlva megpillantotta a jól karbantartott, halványsárga antik kocsit, nézte ahogy beparkol a garázsba, a vezető arcát nem látta. Amikor a fények kialudtak megfordult és elkezdett futni a sáros úton. A fák összekapaszkodtak a feje felett, a holdfény itt már nem jutott át a sűrű lombokon. Néhány perc múlva sétára váltott, próbált csendesebben lélegezni, hogy hallja a zongora mostanra már teljesen kitisztult, cseppet sem tompa dalát. Egyáltalán nem volt megrémülve, a dal megértette őt. Róla szólt. Benne volt minden érzés ami most bántotta őt. Bűntudat, magány. Népszerű volt, ezernyi rajongóval, de nem volt mellette senki. Saját hibájából a legjobb barátai is eltávolodtak tőle. Könnyes lett a szeme, nagy levegőt vett és körülnézett. Az úton a fákról csöpögő víz csillogásában kirajzolódott előtte egy fiatal lány alakja. Vörös ruhát viselt, haját fekete kendő takarta, arcán mérhetetlen szomorúság tükröződött. Lassan sétált, hátra-hátra nézett, mintha várna valakit. Florine követte, a lány az egyik fánál megállt, újra hátrafordult. Egyenesen ránézett, mélykék tekintetében valami vidámság csillant.

-Biztosan hallucinálok.-motyogta magának, pislogott párat, hátha eltűnik az előtte álló alak, de nem így lett. Jobban megnézte a lány ruháit, a nagy szoknya alja sáros volt, karcsú derekát fűző préselte vékonyabbá, hófehér ujjai között egy szál rózsát szorongatott. Florine letörölte könnyeit, közeledett a lány felé. A félig áttetsző fiatal elmosolyodott és a fa mellett jobbra fordulva eltűnt a bokrok között, vele együtt halkult a zongoraszó is.

-Hé! Most szórakozol velem?

Florence utána eredt, átverekedte magát a bokrokon. Tekintetével a lányt kereste, aki pont előtte állt, arcához nyúlt, mintha meg akarná érinteni, de aztán leeresztette a kezét. Követte a piros szoknyát az erdő sűrűjébe, valami épületet vett észre a sötét fák között. Mikor kiért a bokrok közül, egy tisztás füvére lépett. Az eső alábbhagyott, már csak szemerkélt, így teljes egészében láthatta az előtte álló omladozó, egykor fehér pavilont. A tisztás többi részét sírkövek foglalták el, de túl kicsi volt közöttük a távolság ahhoz, hogy igaziak legyenek. A lány tovább sétált és megállt az egyik szürke kő előtt. Fejéről lecsúszott a kendő, rásimult a vizes fűre, előbukkantak égővörös tincsei. Letérdelt és a kezében tartott rózsát ráhelyezte a kő tetejére. A zongora most egy nagyon szomorú dallamot játszott, Flo mozdulni sem tudott, nézte a térdelő lányt aki egy pillanatra lehunyta a szemét, majd felállt és Florine felé intett. A Hold újra előbukkant és a fényben csillogó porrá lett a lány. Florine észre sem vette, hogy a könnyei végigfolytak az arcán. Gönyörűnek találta ezt a jelenetet, odabotladozott a sírhoz. A megkopott kövön csak egy monogramot talált. F.E.H. Ujjait végighúzta a rózsán, az is pillanatok alatt porrá lett és felszállt a felhők közé. Az eső végleg elállt. Florine a sírkő előtt térdelt, nem érdekelte, hogy sáros lesz a nadrágja. Végtelen fájdalom járta át a testét, minden időt átvészelő, örök fájdalom. Zokogva borult a kőre, vörös körmei letöredeztek, olyan erősen szorította a hideg szikladarabot. Könnyein át meglátta a földön heverő fekete csipkés kendőt, szívéhez szorította. Megsajnálta a lányt, érezte, hogy egykor az ő fájdalma nagyobb volt. Megfogadta, hogy soha többet nem panaszkodik a követői száma miatt, sem az étel miatt. A könnyeit ugyanúgy felitta a föld, mint az előbbi eső cseppjeit. Annyira sírt, hogy nem érezte a vállára simuló karcsú ujjakat, az oldalát súroló vörös szoknyát és a kezére csöpögő idegen könnyeket, amik egyszer régen az övéi voltak.