Szilánkok

9. Fejezet

Furcsa. Ha egy férfi cselekszik gyakorlatiasan, akkor ő egyenes és következetes. De ha egy nő, akkor ő mindjárt hideg és számító.

/Hans Rath/

London, 1888. szeptember 8.

Egy karcsú, magas, erőt sugárzó nő sétált az utcán, nem sietett. Bokacsizmája talpa egyenletesen koppant a járda kövezetén, sötétzöld szoknyája sétálásra volt szabva, nem ért le a földig. Szoros kontyba fogott sötétbarna haját egy szintén zöld kalap alá rejtette, az ezüstös kalaptű megcsillant a lágy, koraőszi napfényben. Hideg tekintetével nézte az embereket a kalapja árnyékából, arca nem tükrözött különösebb érzelmeket.

A lovaskocsi láttán bal csuklójához nyúlt, alig észrevehetően megérintette a kesztyűt ami a kötését takarta. Vörösre festett ajkába harapott, félrekapta tekintet, pislogott párat. Sok álmatlan éjszaka és rémes nappal után sikerült kiűznie fejéből a baleset emlékét, de még mindig fájó szívvel gondolt használhatatlan bal kezére. Megállt egy magas, impozáns épület előtt. A kirakatban írógépek és szabályosan elrendezett levelek fürödtek az üvegen áthatoló fényben. A cégér egyszerű volt, egy tollat és egy összetekert papírt mintázott. Az ajtókeret felett a felirat, Hope of writers volt látható.

Johanna Mary Hope büszke volt az apja segítségével létrehozott vállalatra. Régen ő maga dolgozott szellemíróként, sokak érzéseit foglalta szavakba, aztán történt néhány dolog, ami miatt már csak halovány szellemként keringtek benne az egykor erős érzései...írni sem tudott többé. Felkarolta azonban a feltörekvő írókat, legyen szó könyvről, újságról vagy levelekről. Talán ezzel pótolta saját veszteségét, bár ha így lett volna se ismerte volna be soha, még magának se. Meglepően rövid idő alatt elérte, hogy minden egyes újságban szerepeljen tanítványainak a cikke és szinte minden második könyvben az ő nevük szerepelt. Hasznosnak tartotta, hogy a cikkekhez információt gyűjtő emberektől minden eseményről szinte elsőként értesült. Voltak persze olyanok is, akik nem tartották őt jó embernek, ezek általában a címlapra kerülő botrányok szereplői voltak.

Mivel sokan ismerték, ezért aki tudta, hogy valami rosszat követett el, azonnal Mary elé sietett és egy nagy összeg mellett megkérte, hogy ne írjanak az ügyéről. Sokszor találkozott már gyilkosokkal, akik megbánták tettüket, kétségbeesett feleségekkel, akik megesküdtek, hogy többször nem csalják meg a férjüket. Akadt azonban egy igen érdekes ügyfele, egy szőke férfi, aki mindig mással íratta leveleit, nem ugyanazzal a személlyel, mint a többi ember. Maryt nagyon érdekelte, kinek ír és mit, de sajnos neki sem volt joga ahhoz, hogy elküldés előtt belenézzen a levelekbe.

Lenyomta az aranyozott kilincset, ami már kissé megkopott a sok használattól. Mikor belépett, az ajtó fölötti csengő hangjára fölkapták a fejüket a földszinten dolgozók.

-Jó napot, Hope Kisasszony!-köszöntek egyszerre, Mary el sem mosolyodott, folytatta útját a lépcső felé, ami az irodájához vezetett.

Mikor felért, belépett a világos helyiségbe, az ajtóval szembeni ablakok az utcára nyíltak. Az íróasztalán rend volt, a titkára türelmesen várakozott az asztal előtt, kezében egy halom papírral.

-Üdv Mary. Egyik emberünknek sikerült megszereznie a ma reggel talált holttest adatait a Yardtól. Ez már a negyedik eset és messze még a vége. A nyomozók azt állítják ugyan, hogy csak két gyilkosság köthető Jackhez, de a lapokat és az embereket persze nem érdekli, egy sorozat részeként emlegetik az eseteket. Kérem nézze meg.

Mary átvette a papírokat és leült a székére, nem tudott az információkra koncentrálni, mert az arcvonásait tartotta kordában minden erejével.