Only Mine (Chanbaek/ Baekyeol fanfiction Hungarian translation/magyar fordítás)

Lift 1/2

A sarokba bújtam, majd átkarolva a térdemet imádkoztam és mondogattam dolgokat magamnak. Lehunytam a szemeimet és hirtelen valami a fejemben elkezdett pörögni, majd egy kiskori emlékfoszlány tört elő bennem.

Sötétség...bármerre csak nézek, csak sötétség.  Szűknek éreztem a helyet, és semmi más, csak a csönd vett körül. Egy elzárt tér ahol nincs semmi látnivaló. Ezután hallottam, ahogy valaki a nevemért kiált. Leselkedni kezdtem a kis ajtónyíláson, a teljes sötétségben. Ha őszinte akarok lenni akkor egy kicsit ruhaszekrény feelingje volt a dolognak.

Egy ruhakupacon ültem és kintről, a pislákoló fény irányába ott volt egy kisfiú.

"Baekhyun! Baekhyun merre vagy? Meg foglak találni úgyis!" a kisfiú kintről eléggé eltökéltnek tűnt.

Utána ismét hallottam: "Baek-Baekhyun! Ébredj! Csak ébredj fel!"

Először elég gyéren, majd egyre hangosabban és tisztábban kezdtem el hallani a dolgokat. "Baekhyun ébredj fel! K-kérlek?"  A hang rekedt és kétségbeesett volt....és akárhányszor eldadogott egy kérlek-et, csak nagyon nehezen tudta kinyögni. Ez...ez Chanyeol lenne?

Gyenglden kinyitottam a szemeimet és egyszerre csak fénycsóvák ezrei kezdtek előttem végigsöpörni. Chanyeol a fejemet fogva bámult aggódóan, és megkérdezte hogy minden rendben van-e.

"A-azt mondtad hogy kérlek. Legközelebb ha valakit megkérsz valamire e-emlékezz rá, hogy ezt kell mondanod. Oké?" kérdeztem, közben az arcához emeltem a kezemet, kisöpörve egy kis tincset a homloka széléhez. Boldogságot és büszkeséget éreztem Chanyeol iránt.

"Miért mondod ezt? Csak véletlen csúszott ki a számból." válaszolt Chanyeol, mintha kezdene visszatérni régi, goromba alakjához.

"O-oké, bocsánat, hogy így feltételeztem dolgokat, Mr. Park." kértem bocsánatot ködös tekintettel és úgy éreztem, mintha az agyam álomba merülne.

"R-rendben, azt fogom csinálni, de csak egy feltétellel: ígérd meg, hogy Chanyeolnak fogsz hívni a továbbiakban." utasított.

"Igenis, Mr.P-Chanyeol." kuncogtam egy kissé, de túlságosan fáradt voltam már az ijedtségtől és a hirtelen emléktől.

Az emlékezetem teljesen ki lett törölve és lezárva egy dobozba egészen három éves korom tájékáról-legalábbis az orvos ezt mondta.Minden, ami három éves kor előtt történt kitörlődött, vagy egyszerűen csak megszűnt létezni számomra mivel úgy tűnt, hogy egy traumákkal teli életem volt már akkor. Egy része az emlékeimnek szabadjára szállt egy baleset miatt.

Azóta, amióta örökbe fogadtak-legalábbis ahogy hittem- egy árvaházban maradtam és nőttem fel...ahol Sehunnal jó barátok lettünk. Mikor először beléptem a gyerekzsibajjal teli szobába, csak sírtam és sírtam,  hisz se testvérem, se szülőm nem volt.Az első napon egy gyerek sem akart velem játszani, így én csak felhúzott térddel a sarokban ülve pityeregtem...amíg nem két szorosan ölelkező kart éreztem magam körül. Felnéztem, és egy mosolygó fiút pillantottam meg, akit Sehunnak hívtak. Az elején tudomást sem akartam a gyerekről venni, hisz bármikor amikor megölelt, majdnem összetört, és folyton Baekkienek becézett. De ha igazából belegondolok, valahogy jó mélyen mégis jól esett, hogy valakinek számítottam és törődtek velem. Ennek eredményeképp már lassacskán én is megnyíltam neki, és úgy követett, mint egy elveszett kiskutya. Megveregettem a vállát, ha jól csinált valamit, és olyankor mindig széles mosolyra húzta a száját. Ahogy teltek a napok megtanultam, hogy erősnek kell lennem Sehun miatt-hisz ő benne egy kisöcsöt láttam. Elválaszthatatlanok voltunk és bármikor, amikor valaki a közelembe akart férkőzni, Sehun erősen megszorította a kezem, mintha félne, hogy valaki másra lecserélném.

Szinte imádott tanulni és igazán nagyravágyó volt, így rengeteg ösztöndíjat kapott és bekerült egy jó egyetemre...és innen szövődtek a szálak egészen mostanáig. Én másrészről sokat tanultam, de valahogy nem akaródzott az a sok tudás megragadni a fejemben, így abba kellett hagynom a tanulmányaimat középiskola után, és eldöntöttem, hogy rögtön munkával keresem majd meg a pénzem. Sehun mindig meglátogat a lakásomban és gondoskodik rólam...sokat.

Mindig elbújok a a fájdalmak és kétségek elől, de Sehunnak valahogy mégis mindig sikerül lerántania a fátylat és segíteni bármivel, és igyekszik felvidítani amikor mélyponton vagyok. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre hivatalosan is állásfoglaló lettem a Park Enterprise-nál, és végre büszkének érezhetem magam, hogy Sehun mellett dolgozhatok. Hiába fiatalabb nálam, mindig én érzem magam a gyerekesebbnek, amikor együtt vagyunk. Most, hogy a szálak valamelyest összefutnak, talán egy-pár emlékemet visszakaphatom.

A fáradtságtól lassan lehunytam szemeimet, és nyugovóra tértem.

~~~~~~~~~

~Zsófinak~