Only Mine (Chanbaek/ Baekyeol fanfiction Hungarian translation/magyar fordítás)

Lift 2/2

Chanyeol's Pov

Hogy ennek a Baekhyunnak mennyi ideig tart kávét hozni...Miért ment el olyan hevesen? Egyáltalán miért akarta, hogy kimondjam azt a szót?

Sóhajtva eszembe jutott megsemmisült arca és a csalódottsággal telt szemei. Nem volt jó így látni őt, amilyen könnyen feladta.

Olyan volt, mintha egy baba pihe-puha bőrébe szúrtam volna egy apró tűvel. 

Most komolyan, mi tart neki ennyi ideig? Forogva a székemben megpróbáltam visszatérni a munkához, de sokszor egyszerűen csak ez a kis gondolat is elegendő volt ahhoz, hogy elvonja a figyelmemet. Minden percben akár többször is felvillant csalódott arca a fejemben, én nekem pedig kedvem támadt nyöszörögni a sok frusztráló tényező miatt.

"Rendben, rendben, értem miről van szó, legközelebb már fogom mondani hogy kérlek." állítottam a megszokottnál egy kicsit hangosabban.

Mitől hat Baekhyun ennyire az emberre? Már lassan 30 perc is eltelt, és engem már rosszabbnál rosszabb horror sztorik kerülgettek.

Mi van, ha elrabolták? Mi van, ha amilyen szerencsés, kigáncsolta magát és előrebukva ráömlött a kávé? Mi van, hogy ha egy idegen elcsalta őt valami hülye nyalókával? Mi van, hogyha annyira megbántották a szavaim, hogy úgy döntött, hogy itt hagy? Vagy a legrosszabb...öngyilkos lett?

Hirtelen felálltam, amitől a szék a földnek csapódott. Felhívtam a menedzsert, aki a biztonsági kamerákat kezeli, hogy csekkolják le merre van Baekhyun.

"Mr. Park, átnéztük az összes felvételt, de sajnálatos módon Byun Baekhyunt egyiken sem találtuk." kért elnézést a menedzser.

"Biztos vagy benne, hogy egytől egyik átnézted az összeset?" morogtam.

"Um ah Mr. Park, a biztonsági kamera a liftben a mai nap nem működik, de már hívtam valakit, aki helyre tudja hoz-

Mondta a menedzser, de kiviharzottan távozva a teremből már nem hallottam, hogy mit beszél.

Megnyomva a felfele nyilat hallottam egy kisebb nyikorgó hangot, majd a felvonó megállt. Átkozódva tárcsáztam egy számot közölve minden egyes alkalmazottal, hogy próbálják felnyitni az ajtót azon nyomban.

Körülbelül 10 perc múlva kaptam egy hívást, mely szerint Baekhyun a felvonóban rekedt, pontosan a 48.-ik emeleten, és hogy már próbálják kinyitni a liftajtót.

Lesprinteltem a lépcsőn, sokszor egyszerre 3 lépcsőfokot zuhanva, s mire odaértem, köpni nyelni nem tudtam a kimerültségtől.

A lifthez érve láttam a többieket, ahogy  felnyitják az ajtót, valamint azt is, hogy a felvonó az emelethez képest lejjebb állt meg.

Levéve az öltönyöm és feltűrve az ingemet erőt vettem magamon, és becsúsztam a két ajtó közti résen.

Kintről hallottam, ahogy az embereim könyörgően szóltak, hogy ne menjek be, de ignorálva őket végre bejutottam a lift belsejébe és megpillantottam Baekhyunt, ahogy a sarokban valamit motyog magában.

Lassan elérve hozzá lehajoltam és gyengéden megráztam vállait: "Baek-Baekhyun, kelj fel." mondtam gyengéden, biztatgatva, hogy ébredjen fel. De úgy tűnt, mintha rémálma lenne.

Nagyobb erővel kezdtem el rázni, már az egész testét. "Baek-Baekhyun! Ébredj fel! Csak ébredj fel!"

De még mindig úgy tűnt, mintha szenvedne valamitől.

"Baekhyun ébredj fel!" kiáltottam kétségbeesetten, azonban utána halkan hozzátettem: "K-kérlek?"

Egy kis idő múltán kinyitotta a szemeit, és fáradtan megjegyezte:"A-azt mondtad hogy kérlek. Legközelebb ha valakit megkérsz valamire e-emlékezz rá, hogy ezt kell mondanod. Oké?"