//Crazy and Secret//c.h.//SZÜNETEL//

five

- Ryan... Ryan! Ryan! Mr. Tökéletes dobos! Dobisten! A dobok mágusa! - szólongatta Sage a fiút, de ő rá se hederített. Az asztalánál ült és pötyögött valamit a számítógépén, a nappaliban berendezett kis dolgozósarkában. A lány a közeli kanapén lógott fejjel lefelé, így ő a srácot úgy látta, mintha épp valami szellemi megszálláson esett volna át és a plafonon nem törődve nyugodtan gépelt.

Lábait átvetette a háttámlán, kezeit a hasán támasztotta, miközben a feje lelógott az ülésről. Egy fekete My Chemical Romance-es póló volt rajta, az elmaradhatatlan térdnél szaggatott, fekete skinny jeansszel. Most egy cicás zokni volt rajta, aminek külön voltak fülei is.

Ryan háza nem messze volt Aaronék kávézójától. Ugyanúgy a kertvárosban volt. Csak körülbelül 3 utcával arrébb. A srác már hozzászokott, hogy mindig nála csoportosult a banda, vagy csak egy-egy tag. Most Sage volt a nyakán nagy örömére. Ma neki kellett a próbára vinnie a lányt, de mivel hamar lepasszolta a családja haza kellett hoznia őt magával.

Igazából már nem is nagyon érdekelte, ki van nála. Néha Josh beugrott hozzá egyet aludni, valamikor több napot is nála töltött, Sage is hozzá került, mint most, ha "vigyázni" kellett rá. Aaron általában csak megbeszélésre jött a banda tagjaival együtt, ő sosem volt itt egyedül. Nate pedig olykor-olykor beugrott kajálni, aminek következtében a dobos mindig dupla adagnyi kaját tartott a hűtőjében.

Szerencséjére egyedül élt, így a szülei nem zaklatták azzal, hogy már megint itt van valamelyik kattant bandatársa. Nos igen. A szülők. Avery és Jonathan Brayton most pillanatnyilag Németországban tartózkodtak, de szinte sosem voltak otthon. Ryant a nagybátya nevelte fel. Vele ment mindig a nagyszüleihez, vele ünnepelte a születésnapját, míg a szüleitől kapott valamilyen képeslapot és egy kis ajándékot, ami általában egy kulcstartó volt abból az országból, ahol éppen voltak. Az anyja és az apja kutatók voltak, keresték a Föld rejtelmeit, ha volt egyáltalán ilyen.

- RYAN LAWRENCE BRAYTON! - emelte fel a hangját Sage türelmetlenül, miközben megfogta az egyik párnát maga mellett és az ölébe véve átölelte.

- Mi van? - fordult hátra bosszúsan a forgószékében a fiú. Idegesen felhúzta egyik szemöldökét, úgy meredt a lányra.

- Mikor megyünk már? - nyafogott Sage lengetve a lábát a kanapé háttámláján lelógatva.

- Ahj... 5 perce kérdezted! Még NEM fogunk elindulni! - fordult volna vissza az asztalához, de a lány még nem fejezte be.

- De mennyi idő még?

Ryan rápillantott a monitor sarkában lévő időjelzőre. Ő volt a legtürelmesebb tag a bandában, de a gitáros eléggé ki tudta hozni a sodrából. Senki nem értette, miért nem rakták már ki a bandából. Még ők sem. Viszont voltak olyan alkalmak, amikor a hasznukra vált az, hogy velük volt. Ez a szerződés is az ő érdeme volt végülis.

- Még fél óra. Most pedig, ha megbocsájtasz... - fordult vissza a monitor felé és szorgosan elkezdett gépelni.

Teltek a másodpercek, a percek. Az óra a falon ütemesen kattogott. Tik. Tak. Tik. Tak. Sage felsóhajtott. Majd újra és újra, mígnem Ryan megelégelte a dolgot.

- Befejezted? - fordult hátra mérgesen.

- Ahj, de olyan unalmaaas! - nyafogott. A lábait lecsúsztatta a háttámláról, a hátára feküdt majd felhúzta azokat, úgy meredt a plafonra.

- Borzalmas vagy! - csóválta meg a fejét a srác. - Halkabban nem tudsz szenvedni? Legalább valami ötleted lenne vagy valamilyen sugallat a dalírással kapcsolatban... Még mindig semmi?