A valóság színei

Üzenet az Őrangyaltól

Hallom a hangod, a sötétben
Éjszakában, messzeségben.
Hallom a hangod, ahogy hozzám kiált.
Hallom a szél suhogását,
S ahogy neked ütközik,
S te pedig vacogsz, s ő száll tovább.
Hallak. Én hallak téged.
Csak te nem engem.
Nem akarsz, vagy nem tudsz?
Mindegy. De sose hidd,
Hogy egyedül vagy.
Itt vagyok. Mindig veled.
Hallottam, ahogy először felsírtál.
Ha nevettél is ott voltam veled.
Kínkeservek közt, bárhol jártál,
Vagy a hullámvasút tetején
Az öröm-üvöltésedet.
Hallottam, ha magadban szidtál,
Hogy miért nem jelenek meg.
Hallottalak, akárhogy jártál.
Hallottam minden segélykérésedet.
Jobban ismerelek mind bárki.
Szíved ahogy dobban,
Azt is hallom ám.
Ha éjjel rémálom gyötört
Könnyű dallamot dúdoltam...
De vajon hallotad-e?
Figyelsz rám te bármikor?
S lehet-e efelől reményem,
Nem tudom....
De mit adtam, őrizd meg kérlek,
S ha meghallanál egy hajnalon,
Ahogy neved imába foglalom
Nem félj. Én csak érted élek.
A lelked megannyi érzését
Szeretet melegségét,
Irigységed gonosz mérgét
Éppúgy ismerem, mint te.
A félelmed sötétségét nem szeretem.
Hallom sóhajtásod, nyöszörgésed.
Tiltakozó szavad, néma könyörgésed.
Térj hát hozzám, gyere,
Én megvigasztallak
S ha majd utolsó percen,
Megkösszönni kívánod az életet,
Én is megköszöm majd
Hogy általad én is élhettem,
Ha láthatatlanul is, de hallhatalak.
S ha hallom a szíved,
Ahogy többet nem dobban,
Én is belehalok a magányomba,
Így talán elkísérhetlek,
Egy fehérebb, s jobb világba.