A valóság színei

Ne bánts!

Feketéség sugárzik.
Az emberekből. A falakból.
A megmérgezett patakokból,
A kivágott erdőkből,
A semmitmondó szóból.
S minden engem bánt sötétjével.
Ha lenne idő rá, elmesélnem,
Memnyire rosszak az emberek,
Ha lenne a lelkemnek ereje,
Visszaemlékezni ezekre,
Ha le tudnám dobni a sok szennyet,
Mit a világ pakolt rám...
Talán megértenétek,
De terhem a ti vállatok nyomná,
Ígyhát maradj csak békében.
Csendben, szépen szelíden,
Csak egyre kérlek: ne bánts!
S engem, se mást,
Ó, nagy világ, ne bánts!
Mert mindegy egyes kimondott szó,
Valahova megérkezik.
Kezedben a fegyver a beszéd,
Veszedelmesebb mint hinnéd,
S ha nem is érzed, ölni tud.
Lelkeket és emberek.
Álmokat és érzéseket.
Megcsonkíthat életeket.
Vigyázz világ!
Magad pusztítod így,
Ha engem bántasz, bántok én is.
Ha valakit bántok, az lehetsz te is.
Tekints fel az égre, s lásd
Az ezernyi csillogó csodát,
Mely reménykedve néz le  rád,
Ó, világ,
Ő is az kéri tőled: ne bánts!
Legyél inkább világosság
Gyertyaláng, a fagyos éjben,
Saját lelked ne emészd tovább,
Próbáld meg itt megtalálni a szépet,
Rád ontja a remény napja
Ezernyi csillámló sugarát,
S a zöld selyem fű harmatja
Neked mosdóvízül szolgál.
Mosdj meg hát, világ,
Hadd tisztulj bűntől meg,
Fedd fel lelked jóságát.
Nyisd hát fel szemed!
Tárd ki szíved ajtaját.
Engedd, hogy belakja a szeretet.
Egyet kell tened, nagyvilág,
Oly egyszerű kérés hozzád,
Újra és újra azt suttogom:
Ne bánts! Senkit se bánts!