A valóság színei

ÉN...

Csillagokat írok az égre.
S homokból gyémántkastélyt emelek.
A szenvedőnek gyógyírt,
Kérdezőnek választ adok.
S mégis magam vagyok egyedül.
S a tükörképem visszagyűlöl.
Mert lehetek első, s dícsért.
Teremtő író, ígért, várt, kért.
Lehetek hajtott és űzött,
Felmagasztalt, megvígasztalt.
Émelygő, vagy érzelgő.
Mégis magam vagyok egyedül.
S tükörképem visszagyűlöl.
Hiába napfény, holdsütés.
Tragikus, komikus vég.
Mélyen belül gyűlölet ég.
Saját magamba fulladok.
Nem segít vágy, kéj.
Semmilyen átélt emlék,
Mosoly, se könnyezés.
Saját magamnak mindig,
Mindig gyűlölt maradok.
Akár mennyire jó vagyok.
Akár mennyire rossz vagyok.
Saját magam gyűlölöm,
S halálomig gyűlölt maradok.
Hova menekültek?
Mit tegyek?
Elmondom: elveszek.
S elvesztek mindent,
Csak egy marad:
A mély magányomban
Fulladozó én.
Ki csillagokat ír az égre.
S homokból gyémántkastélyt emel.
Én vagyok mindez.
És gyűlölöm hogy ez vagyok.
Mert magamnál úgysem leszek több.
Reménytelen minden próbálkozás,
Saját magamba fulladok.