A valóság színei

Rongybábú

A gyér fény, ahogy arcodra süt,
A kezeddel kezemet markolod,
Nézz a szemebe, te tünemény,
Bággyadt az éj, másítani nem fog
Ezen se gyertya, se holdvilág.
Különös ez az éjjel kedvesem,
Érzed a levegőben lebegő perceket?
A perc egy örökkévalóság?
Vagy az örökkévalóság
mégsem végtelen?
Most ne bókolj kérlek,
Hagyd a fecsegést.
Téged akarlak látni,
Őszintén a szemembe nézz,
Mond mit érzel most,
Hogy itt vagyok?
Az én szívem érted
Senki máséet, érted ragyog?
Most az egyszer, e oly különös
Furcsa éjjelen,
Mond a szemembe,
Őszintén, kedvesem,
Szeretsz-e te engem?
Vagy csak a vágy fűt?
Ez csak testvéri szeretet?
Társad vagyok, vagy egész életed?
Hogy én mit gondolok, nem fontos,
Már nem érdekel, ha csak erre kellek.
Használj, amire akarsz,
Kérj, s én megteszem neked.
Már túléptem minden határt,
A valóságot, és gátlásokat,
Megőrültem, vaddá lettem érted,
S látod, iszom minden szavad.
Mint állat, olyaná lettem,
Mond, másnak vajon kellhetek-e?
Egy nagyravágyó rongybábú,
Ez vagyok én, ez az életem.
S te ezt a rongybábút,
Elfogadod-e?
Akár igen, akár nem,
Nekem már ez lett a vesztem,
El vesztem benned, kedvesem,
S bármerre jársz, akármit csinálsz,
Ez a rongybábú lelke,
Elkísér, s ott lesz veled .