𝗥𝗨𝗟𝗘𝗦 | ᵈʳᵃᶜᵒ ᵐᵃˡᶠᵒʸ

5 | serlegek, sárkányok, és sok vér

– Utálom az évkezdéseket! – dühöngött Ron, miközben az arcát próbálta védeni a jéghideg esőtől. Kezünkben a csomagjainkkal futottunk a Roxfort bejárati ajtaja felé, magunkban mind az égből szakadó vizet átkozva. Végül is, nincs jobb dolog, mint egy kiadós megfázással kezdeni a tanévet, nem igaz?

– Én nem. – vont vállat Hermione, majd kisöpörte ázott haját az arcából. Ron dünnyögött valamit az orra alatt, amit az eső hangos kopogásától nem értettem, de a fiút ismerve a stréber és a normálatlan biztosan benne volt.

Harry ért leghamarabb az ajtóhoz, így mire mi odaértünk, már kinyitotta nekünk a nehéz, tölgyfából készült szárnyakat. Hatalmas lendülettel vetődtem be, a poggyászomat lehajítva fáklyákkal kivilágított csarnok elegáns padlójára. Egy pillanatra elkapott a meghatottság érzése, mint amikor messziről érsz haza – de ez tényleg csak egy pillanatig tartott.

– Mi a fene?! Ezt még megkeserülöd, te repülő kertitörpe! – hallottam az ordítást magam mellől.

– Nyugi Ron, ne kia... Jaj! – placcsant egy hatalmas, piros lufi Hermione fején, vízzel terítve be amúgy is nedves ruháit.

– Hóborc! Hogy szűntél volna még nyáron! – fakadt ki Harry, miközben az arcát próbálta védeni a felé repülő, színes gömböktől.

– HÓBORC! – csattant egy szigorú női hang a hátunk mögül. – Hóborc, gyerünk le onnan, egy-kettő!

A hang tulajdonosa a mi kedvenc, (mint mindig, most is) elegáns McGalagony professzorunk volt. A tanárnő kirontott a nagyteremből, de néhány lépés után megcsúszott a vizes padlókövön, s hogy ne essen el, belekapaszkodott a legközelebbi stabil dologba – ami történetesen Hermione nyaka volt.

– Oh!... Bocsánat, Granger kisasszony... – szabadkozott kissé vöröses arccal a házvezető tanárunk.

– Nem történt semmi, tanárnő... – nyögte egész más okokból, de szintén színes arccal Hermione, és megmasszírozta a nyakát.

McGalagony megigazította süvegét, majd újra felnézett Hóborcra. Szeme szikrákat szórt szögletes keretű szemüvege mögött.

– Azonnal gyere le onnan, Hóborc! – rivallt rá a szellemre, aki csak nyelvet öltött.

– Nem is csin'ok semmitse! – mekegte, és elhajította a harmadik vízbombát is. Az egy csapat ötödéves lány közé esett, akik erre idegesítően visítva bemenekültek a nagyterembe.– Már úgyis vizesek, nem? Ázott egerek! Repül a lufiíííí!

Azzal megcélzott néhány frissen érkezett másodikost.

– Ha nem hagyod abba, hívom az igazgató urat! – kiabált rá McGalagony, dühtől eltorzult arccal. Már szinte vártam, hogy gőz jön ki a fülén, esetleg az orrán... – Figyelmeztetlek, Hóborc, ha még egyet eldo...

A szellem ismét nyelvet öltött rá, eldobta utolsó bombáját, és féleszű vihogás közepette elsuhant a márványlépcső felé.

– Gyerünk, gyerünk, indulás! – parancsolt ránk a megszégyenült professzor. – Vonuljanak be a
nagyterembe, de szaporán!

Ekkor éreztem meg az iszonyatos fejfájást, amit a szemem előtt táncoló, fekete foltok követtek. Az érzés hasonlított arra, amikor sokat iszol, és hirtelen üt be a pia – csak sokkal rosszabb volt.

– Astoria, minden rendben? – mintha víz alatt lennék, visszhangozva, tompán hallottam Harry hangját.

– A-aha... Asszem. – igyekeztem nem összeesni. Látásom teljesen elhomályosult, így vaktában botladoztam a fal felé, remélve, hogy meg tudom támasztani magam.