𝗥𝗨𝗟𝗘𝗦 | ᵈʳᵃᶜᵒ ᵐᵃˡᶠᵒʸ

2 | látogatás a dursley házban

Végre! Ahogy az ajtóban álltam, fekete hátizsákom fél pántját a vállamra kapva, anyukámat hallgatva, ahogy kiokít arról, hogyan legyek óvatos - még csak bosszús sem lehetek, hiszen az anyák dolga, hogy vigyázzanak a gyermekükre -, azon tűnődök, milyen jó lesz végre ismét találkozni a barátaimmal! Persze egész nyáron leveleztünk... De a papírra vetett sorok még csak meg sem közelítik az élményt, amikor face to face beszélek velük; A levél nem tud megcsikizni, mint Fred és George, sem bátorítóan megölelni, mint Hermione. Harry kedves hangján se tud megszólalni, és be kell látnom... Még Ron hiánya is fájt!

- ... ilyenkor felhúzod a térdedet, és megütöd az ágyékát! Rögtön elenged!

Anya mindig igyekszik még az indulásom előtt aurort képezni belőlem, végül is sosem lehet tudni, mikor kell ágyékon rúgni egy Halálfalót.

- Érted? - végigmér kutató tekintetével, és némán kérdezi: Biztos menni akarsz?

- Nyugi Anya! Egész nyáron erre vártam, és egy profi aurort is túlszárnyalok, hála neked. Molly-ék vigyáznak rám! Megígérték.

- Nem lesz semmi baj... Megígérték... - anyám csak a nemlétező bajusza alatt morgott, de így is tisztán értettem. Elmosolyodtam, majd lábujj hegyre állva egy puszit nyomtam az arcára. Válaszul szorosan megölelt. Arcomat a vállába fúrtam, és beszívtam az illatát: olyan tipikus „anya illata" van, levendulás parfüm - ami nem mellesleg a kedvenc virágom! -, frissen sütött almáspite, meg valami olyan, amire nem tudok rájönni, de teljessé teszi az illatot.

Hirtelen Anya eltolt magától, szemében felismerés csillant:

- Nem is attól félek, hogy Molly-éknál leszel! Hanem, hogy a Potter fiúnál!

- Jaj Anya! Nemár! Dursley-ék Nem is rossz emberek... Csak néha nehéz napjuk van... Máskor meg nincs kedvük boldognak, és kedvesnek lenni... Aztán, van, hogy... Tudod mit? Ha bármi baj történik, ágyékon rúgok valakit!

- Ki rúg meg kit? - tűnt fel Apa feje az ajtóban, kezében a maradék csomagomat lengette.

- A lányod. - míg Anya arca büszke, Apáé inkább ijedtnek tűnt. Gyorsan elvettem a kezéből a két fehér, kék mintás szatyrot, és tartalmukat nemes egyszerűséggel a hátizsákomba öntöttem. A fekete táskára tágító bűbájt olvasott női szülőm, így nyugodtan belepakolhattam volna egy kisebb elefántbébit. Amíg az őseim megtárgyalták a verekedés előnyeit, és hátrányait, én megpróbáltam kiosonni a házból. Persze eszem ágában sem volt köszönés nélkül elmenni, de bíztam a szülőösztönben - ami rögtön megérzi az ilyet! Nem is kellett csalódnom! Ahogy kiléptem az ajtón, két dühös szempár fordult felém.

- Csak így lelépnél? - szólalt meg egyszerre Apa és Anya is. Elvigyorodtam, és egy-egy puszit nyomtam az arcukra.

- Soha!

Majd felpattantam az ajtó elé készített Nimbus 2001-esemre, és felrepültem.

- Vigyázz magadra! Nagyon szeretünk! - anyukám a könnyeivel küszködött, míg az apám mosolyogva integetett nekem. Gyakorlatilag még otthon voltam, de már most hiányoztak!

Mindig is imádtam repülni! Az érzés leírhatatlan, ahogy a szél belekap az ember - elnézést, boszorkány, vagy varázsló - hajába, az arcát simogatja, és minden igyekezetével azon van, hogy lefújjon valamit az illetőről, lehetőleg sapkát, vagy sálat.

Kviddicsezni is szeretek, de ott szabályok vannak. És én nem tudom nem megszegni őket, ami a lételemem... De amikor egyedül repülök, teljesen szabad vagyok! Nincs egy idióta szabály sem, az történik, amit akarok! Vagyis legtöbbször...