Tell Me What To Do

2018. 12. 18.

Emlékszem arra, amikor elvittelek a folyó partjára. Abban az időben már mindent sokkal nehezebben viseltél. Bonyodalmak tömkelege nyomta a válladat és te kitartottál, ameddig csak tudtál. Sajnos a világnak nem volt elég az, hogy amin te keresztül mentél az már egymagában embert próbáló. Csakis annak érdekében, hogy számodra megkönnyítsék a döntéshozatalt, a fejedben lakozó apró manócskák még nagyobb zűrt csináltak. Képzelem miket vághattak hozzád, ha tényleg léteztek. Te pedig képzelheted mennyire utálom őket egytől-egyig.

Hajadat a szél tépázta, de te ügyet sem vetve rá, kézfejedet a zsebedbe bújtatva lépdeltél tovább mellettem. Nézelődtél és minden egyes dologra felcsillantak nagy szemeid, mintha csak először látnál játszótéren hintázó gyerekeket, a szabadban futkározó kutyákat vagy barna és sárga színekben pompázó lombkoronákat. Imádtam benned ezt a fajta gyermeteg kiváncsiságot és érdeklődést. Néha még azon is elcsodálkoztál, ha megláttál, pedig én mondhatni gyökeres része voltam az életednek. Minden egyes nap találkoztál velem, minden egyes nap beszélgettünk, minden egyes nap megöleltük egymást, minden egyes nap megcsókoltalak. Mégis úgy örültél nekem az összes alkalommal, mikor a látótávolságodon belül voltam, mintha legelső találkozásunk lenne.

Leültünk a fűre, ahol már majdnem nedves volt a talaj. Elkezdtem tépkedni a fűszálakat, miközben csak arra tudtam figyelni, ahogyan mindig összerezzensz egy kicsit, amikor a vízfodor kijebb jön a medréből, egyre inkább felénk közeledve. Kissé hátrébb húzódtál, majd derekad mellett vékony karjaidon támaszkodva bámultál előre. Még mindig az erősödő hullámokat fürkészted, ahogy ellentmondást nem tűrve lökdösik ide-oda a csónakokat, mintha azt akartad volna üzenni a víznek; ne adja fel, tudod milyen ez és hinnie kell neked, amikor azt mondod: ellenállóbb annál, minthogy a szél uralkodjon felette. A folyó édes víze valószínűleg nem akart rosszat, csak nyugodtan folydogálni, de voltak olyan hatalmak, amik fölé magasodtak és ezen uralmaknak lehetetlen tiltakozni.

A tenyerembe összegyűjtött letépett fűszálakat rád dobtam és vártam, hogy majd felnevetsz, meglöksz, majd elkezdesz csikizni, amiért ilyen gonosz voltam veled. De semmi ehhez hasonló nem történt. Kizárólag magad elé meredve figyelted a hömpölygő vízet. Nem érdekeltek téged a vékony kabátodat beterítő zöld szálak, a hozzánk odagurult labda és én sem. Már nem féltél. Egészen másfajta érzést lehetett kiolvasni szemeidből. Elbűvölve nézted a vízet. Talán már akkor is arra gondoltál, hogy te el akarsz innen menni. Igen, lehet még azokban az órákban is, amikor velem voltál.

Pont úgy mint a természet, te is a végét jártad.

Csöndben ültünk egymás mellett, amikor hirtelen felocsúdtál bambulásodból és rám emelted tekinteted.
- Köszönöm!- néztél mélyen szemeimbe, mikor kimondtad azt a szót, amit nem hagytál ki még sosem a napi rutinodból. Eleinte rákérdeztem, hogy mit, de ugyanazt az egy szavas választ kaptam minden alkalommal. Ennek ellenére azon a délutánon győzedelmeskedett bennem a kíváncsiság és újból puhatolózni kezdtem ez ügyben, de hiába. A feleleted nem változott.
- Mindent.- mosolyodtál el szórakozottan, majd fejedet a vállamra döntötted. Tudtad jól, hogy azt akarom, végre kifejtsd mit is jelent nálad a "minden", azonban sosem részletezted.

Lassan kezem után nyúltál és ujjaidat rákulcsoltad enyémekre. Óvatosan szorítottam meg kezedet, mintha ezzel a szeretetteljes és gondoskodó mozdulattal is kárt tehetnék törékeny testedben. Fejedet felemelted, majd szabad kezedet nyakamhoz vezetted, ezáltal közelebb húzva magadhoz. Szemedet lehunyva érintetted hozzá ajkaidat sajátjaimhoz, miközben karod szorosabban fonódott körém. Lassan csókoltál éppúgy, mint legelőször, minthogyha most tapasztalnád ki milyen is ez az érzés. Vagy éppen ellenkezőleg. Mintha meg szeretnéd jegyezni örökre milyen, mert félsz attól, hogy nem lesz már többször alkalmad átélni. Utáltam, hogy életed összes napját úgy élted, mintha az utolsó lenne. Olyan volt mintha direkt akartál volna elbizonytalanítani azzal, hogy akármikor elveszíthetlek. Egyáltalán nem álltam készen arra, hogy egyszer ez tényleg bekövetkezhet. Őszintén van amikor még most sem hiszem el. Nem telik el úgy napom, hogy ne várnám azt a pillanatot, amikor végre felébredek és te mellettem fekve mosolyogva nyugtatsz arcomat simogatva, miközben magadhoz közelebb húzol és azt suttogod, hogy minden rendben és ez csak egy rossz álom volt. Még mindig várok erre a percre, amely csak nem akar bekövetkezni. De én türelmes vagyok és találékony. Ha akarod, ha nem, megoldom, hogy találkozzunk.