What Is Love? (Bts/Twice ft. Tokyo Ghoul ff.)

12: Soha

- Ez hanyadik adag? - néztem le Hobira.
- Ha jól számolok 24 - válaszolt fel - Szerintem egy kicsit már kezd jobban lenni.
- Még kettő, és elég lesz - nyújtózkodott Jimin. Látom rajta, hogy már eléggé elfáradt a kaguneje, és most legszívesebben csak aludna.
- Igazából, így belegondolva egész nagy hólyagja lehet - motyogtam magamnak unaloműzésként - Megivott 24 kávét, és közben csak kétszer ment ki vécére.
- Te ilyeneken gondolkodsz? - ült le a rózsaszín, majd hangos nevetésbe kezdett. Érzetem, ahogy fülig elvörösödöm.
- Nagyon aranyos vagy - mosolygott kedvesen, amitől csoda, hogy még nem szállingózott belőlem gőz. Miért hoz mindig zavarba?!
- Valami rosszat mondtam? - váltott át ismét aggódó üzemmódba. Mintha bűntudata volna, vagy valami hasonló. De hát ő egy ghoul...
- Dehogy! - legyintettem - Nem értem, miért hiszed mindig ezt.
- Régebben - itt egy hosszú szünetet hagyott, de én türelmesen vártam, nem szóltam közbe - Régen... baj volt ebből.
- Milyen baj? - kérdésemre egy pillanatra megfeszültek izmai, a levegő a tüdejében rekedt. Kaguneje lassan visszahúzódott, szeme ismét mogyoróbarna színt öltött magára. Bánat, düh, és töménytelen mennyiségű fájdalom csillant fel benne. Keze ökölbe szorult, meredten bámult a semmibe.
- Mindegy. Felejtsük el. Bocsáss meg, amiért megkérdeztem - hajtottam le a fejem, majd visszafordultam a kávéfőzőhöz. Lehet, hogy van köze ahhoz, hogy árva?
- Nem, semmi baj - túrt a hajába - Sokakat érdekli. De ez igazából most már semmiség, nem érdemes rá levegőt pazarolni. Most inkább Dahyun gyógyulására kellene koncentrálnunk. Ő fontosabb.
- Eddig azt hittem, a ghoulok csak magunkra gondolnak - motyogtam maga elé, miközben kitöltöttem a kész italt.
- Mi? - fordult felém. Remélem ez egy "Bocsi nem értettem" volt, és nem egy "Mégis mi a jó fenéért hiszed ezt?!" 
Odakapva a fejemet, tekintete dárdaként szúródott enyémbe. Úr Isten, most mit csináljak?! Ugye most nem akar majd megenni?! Nagyon dühösnek tűnik...
Ijedtemben akkorát nyeltem, hogy szerintem még ő is hallotta.
- A ghoulok mióta pszichopaták? - vonta össze a szemöldökét - Oké, igaz, vannak olyanok, de csak annyian, mint nálatok az emberek között. Attól, hogy emberekkel kell táplálkoznunk, még ugyanolyanok vagyunk, nem csak kinézetileg.
- Persze, az emberevés aligha számít különbségnek - ironizáltam. Én mikor lettem ilyen bátor? Nem is... mikor lettem ennyire félős?
- Olyan, mint ha ti marhát vagy disznót ennétek - húzta el a száját - Nem értem, miért nem tudod csak egy nagyon kicsikét megérteni a helyzetünket, vagy csak szimplán egy picit együtt érezni.
- Együttérezni?! - förmedtem rá - Még nekem kellene együttéreznem?!
Gyorsan be is kussoltam. Nem mondhatom el neki, pontosan mi is történt anyával. De máshogy nem fogja megérteni.
- Mindegy. Felejtsük el - nyújtottam felé a bögrét, várva, hogy kivegye a kezemből, és leadja a barátomnak. De csak állt és bámult.
Nem vette elő a kagunejet, hanem elém lépett, és két kézzel fogta meg az edényt, odafogva az enyéimet is. Enyhén lehajtott fejjel, alig 2 centiméterre tőlem bámult a lelkembe.
- Nem tudom, pontosan miért utálsz minket - suttogta ajkaimra - Vagy hogy miért ítélsz el, de biztos nyomós oka van. Én pedig ki fogom deríteni.
Az utolsó szónál már kiengedte ragadozószervét, szeme pirosra váltott. Ellépett, majd óvatosan leeresztette az italt.
Annyira zavarba jöttem, hogy még lélegezni is elfelejtettem. Ezt így most mire véljem? Olyan közel volt, az ujjam még most is bizsereg az érintése pontján.
Nem vagyok szerelmes! Még azt se tudom, mi az! Amúgy is, megették az anyámat, és csak azért viselkedett így mert... még mindig meg akar enni.
Még mindig sokkos állapotban bámultam, ahogy ismét emberi alakot ölt.
- Rosszat mondtam? - kérdezte. Elbújik az ártatlanság álarca mögött, bizalmat akar nyerni tőlem, de nem fogom hagyni neki, hogy elérje, amit akar.
Nem válaszoltam neki, csak csöndben visszafordultam a kávéfőző felé. Lefőztem az utolsó adagot, majd bögréstül ott hagytam a pulton, én pedig egyszerűen kimentem a folyosóra. Két kanyar választott el a csarnokba vezető lépcsőtől, de az én egyedi szerencsém ismét működésbe lépett.
Az első után nem mással találtam szembe magam, mint az SS osztályú Piros Lótusszal. Engem észrevéve megtorpant, ahogy ijedtemben én is. Próbáltam kifejezéstelen arcot vágni, és legyőzni a negatív gondolatokat. Most semmi kétség: megöl. Ha nem ment meg senki (ami a jelenlegi csöndes időből ítélve így is lesz), akkor már soha többé  nem látom Momot, Hosit, vagy Nayeont. Azokból a fekete-vörös szemekből ítélve, elveim igazak.
- Minatozaki... - sziszegte - Hogy kerül ide egy GALAMB?!
Az utolsó szót már torka szakadtából ordította, majd lecsapott kaguneivel. A négy, fénylő, piros csáp két oldalról akart összezúzni, de valaki előttem termett, alkarjaival és lábszáraival blokkolta a támadást.
- Nem teheted - förmedt rá Rapmon - Ő nem Galamb! Csak egy szerencsétlen lány, akit az idióta osztálytársa veszélybe sodort!
- Csak egy szerencsétlen lány?! - húzta magához ragadozószerveit - Az apja galambként dolgozik! Megjátszotta, hogy véletlenül került ide! Azért küldték, hogy nyomozzon utánunk!
- Legszívesebben soha nem is jöttem volna ide - suttogtam szárazon - Ha Ji-... Kettős Lélek nem rángat be, akkor elfelejtem ezt az egész sz*rt, és boldogan élem tovább azt a nyomorult életem!
- És akkor miért nem öltétek még meg?!
- Ha megtesszük, rájönnek, hogy itt vagyunk. Így elég nyugodt az életünk. Hiába nyernénk, mi, erősebbek, a gyengébbek veszélybe kerülnének. Minden tele lenne Galambokkal. Nem bolygassuk meg a dolgokat.
- És mit fogsz vele kezdeni?!
- Adunk nekik titoktartási beavatást.
- A Mesternek elmondtátok már?
- Nem szándékozzuk. És te sem fogod. Vagy vissza akarsz menni?
- Soha! ... Rendben. Nem szólok neki. Még. De ha bármi olyat csinál, ami nem idevaló, végzek vele.
Azzal elviharzott. Be kell vallanom, elég ijesztő nő. Ő a Mester unokatestvére? A kaguneje nem tűnik valami erősnek. Viszont...
- Honnan ismer engem? - érdeklődtem a szürke hajúnál.
- Nem tudom pontosan. Ő sok embert ismer. Főleg Japánban. Alig egy éve menekült, vagyis őt ismerve költözött ide, a Galambok számának növekedése miatt.
- Ezt megértem. Attól félek, hogy anno Japánban nem csak ő engem, hanem én is ismertem őt. Mi az igazi neve?
- Azt csak a Mester tudja. De ő mindenkinek. Akár egy isten.
- Egy isten? Lehetséges ez?
- Tudja mindenkinek a nevét, a történetét, az eddigi életét, ismeri a személyiségét, sőt, kedve szerint formálja. Van hatalma ítélkezni a sorsunkról, de testvéreként szeret minket. Havonta csak egyszer hagyja el a legfelső szintet, akkor egy élő emberáldozatot adunk át neki a csarnokban. Mindig 13-án, ami ez esetben jövőhét szombaton lesz, ezért kaptatok engedélyt, hogy hétvégénként ne legyen kötelező bejönnötök.
- Engem érdekel - csúszott ki a számon - A-amennyiben nem a szemem láttára eszi meg.
- Mindig felviszi a szobájába, mert nem szereti, ha látják evés közben.
- Engem kíváncsivá tesz ez a Mester - sütöttem le a szemem - Mindig csak mesélnek róla, meg dicsőítik, most már látni is akarom.
- Amennyiben színes lesz a hajatok, megkapjátok a ruhát meg a maszkot, és be lesztek fújva parfümmel, a folyosóról megleshetitek. De nagyon kockázatos.
- Azt hittem nem fogod megengedni - lepődtem meg.
- Miért ne engedném?
- Azért, mert olyan komolynak, megfontoltnak és ridegnek tűnsz. Tudod, olyan magányos de okos farkas.
- Magányos? - mosolyodott el - Van barátnőm.
A kijelentés hallatán elkerekedtek a szemeim. Csak most gondoltam bele, hogy nézeteim lehet tévesek. Ha mindig csak magukra gondolnának, akkor nem lehetnének párkapcsolatban, amiben bizony a másikat szokás előrébb helyezni. Egy pillanat... Nem is.
Hogy gondolhattam csak egy pillanatra is, hogy vannak igazi érzelmeik?! Csak kölcsönösen kihasználják egymást. De persze ezt nem hozhatom fel nekik, mert akkor úgyis tagadják.
- És amúgy ha megkérdezhetem, ki is a barátnőd?