Új Asgard (befejezett)

Én vagyok a kulcs

Amint kiléptek Thor rögtön megértette, hogy miért nem garantálta Loki túlélésüket szökés esetén. A csontig hatoló hideg, a jeges szél nem kecsegtetett semmi jóval. Nekifeszültek a szélnek amint áthaladtak a palota előtti fagyott kőhídon. Valkűr foga hallhatóan vacogott, Thor vörös palástját iszonyú erővel szaggatta a szél. Megállt, letépte a válláról, a nőhöz lépett, és ráterítette a vállára. Őt nem zavarta a hideg, ez semmi sem volt ahhoz képest, amit az űrben túlélt. Örökkévalóságig lebegett a sötétségben, körülötte nem volt más, csak törmelékek és asgardiak holtestei amerre ellátott. Fél szemével csak egy valakit keresett, de nem találta. Lokit sokáig szorította magához, kapaszkodott belé, mint fuldokló a szalmaszálba, nézte hogyan fagy rá vére a bőrére, hogyan válik sziklakeménnyé a szeme és válik tejfehérré.

Bízott benne, hogy ez is csak trükk volt, hogy Lokinak volt még egy terve, azon kívül amit megbeszéltek, hiszen az öccse annyi mindent túlélt már, de végül rá kellet jönnie, hogy innen már nincs feltámadás. Thanos is ezt mondta. De tévedett, mindketten tévedtek.

Thor keze ökölbe szorult, ahogy felderengett előtte a Titán kegyetlen mosolya, ahogy őt figyelte, miközben Loki az életéért küzdött. Amikor becsapódott a Milanóba, az Őrzők hajójába - akik csak a haszon reményében siettek a segítségükre -, már nem volt Loki teste sehol.

A gondolataiból a túl nagy csend zökkentette vissza, ami azonnal elült, amint beértek a szélvédett szurdokba. Valkűr hirtelen megállt.

- Fenség, neked nem furcsa, hogy ennyire könnyen sikerült megszöknünk? - Kezét csípőre tette, és kérdőn nézett Thorra, de az inkább elfordult tőle, és a felkavarodott havon át visszafelé pislogott, mintha csak várt volna valakit. - Nem gyanús, hogy sem a folyosókon, sem a kapunál nem találkoztunk őrrel, és idekint sem állt egy sem?

- Nem számítottak rá hogy megszökünk, ebben az időben öngyilkosság is - válaszolt Thor, kidörgölte a szemét, és fejével a szurdok belseje felé intett. - De az is lehet, hogy mind a csatatéren van már, úgyhogy igyekezzünk. Mutasd az utat Új Asgard felé. A népnek most nagyobb szüksége van ránk, mint valaha.

Valkűr kutató tekintetét kerülve elindult, amerre a kolóniát gondolta, meg sem várta, hogy Valkűr a parancsának engedelmeskedve utat mutasson. De a nő végül csak megelőzte, és határozott léptekkel haladt előre, még jobban szorítva magához Thor köpenyét.

A hegy túloldalán a jégóriások hatalmas serege már felsorakozott. Loki közvetlen mögötte álló vezéreinek már kiadta az utasításokat, és bár buzdításra nem volt szükségük, mégis lelkesítő szavakkal haladt el az óriások sorfala előtt.

- Talán azt hittétek, hogy nem vagyok méltó királyotok, talán azt gondoltátok hogy többre tartom Asgardot Jottunheimnél? Tévedtetek! Ki volt az, aki visszaállította Jottunheim régi hatalmát? Ki volt az, aki visszaszerezte a Szelencét minden hatalmatok forrását? Én voltam! Ez az én birodalmam, az én örökségem, és ebben a birodalomban én parancsolok, egyedül én uralkodhatom! Ez a világ a tiétek, és ezt ma megérzik azok is, akiket befogadtunk, és akik köszönet helyett ellenünk fordultak. Megemlegetik ezt a napot, de az ő áldozatuk nekünk dicsőséget fog hozni.

Loki szemeit végigjártatta seregén. Nem tartotta sokra őket, hatalmas fejükben nem sok ész lakott, vörös szemeik a látóhatárt pásztázták, várva mikor bukkannak fel az asgardiak, hogy végre rájuk támadhassanak. Loki reménykedett benne, hogy az asgardiak emlékeznek még, hogy mire tanította őket, és hogy használni is fogják azt a tudást, amit átadott nekik. Rengeteget olvasott a jottuni csatáról, ahol apja, Odin legyőzte a jégóriások seregét, és minden tapasztalatot papírra vetett. Lokinak volt ideje a börtönben olvasásra, falta a könyveket, így tudott meg mindent, sokkal többet, mint amiről anyjuk mesélt, többet, mint amit valaha is remélt. Olvasott tiltott mágiákról is, és alig várta, hogy egyszer bevethessen. Most talán annak is eljött az ideje.