Új Asgard (befejezett)

Te vagy a legrosszabb testvér

Thor vállát nehéz teher nyomta, a börtönből kiszabadult ugyan, de karjára újra béklyó került, amely egy vastag fagerendához láncolta. Ez a teher minden lépéssel jobban vágta nyakát, vállait, és úgy érezte egyre nehezebb, és elviselhetetlenebb. Loki pár lépéssel előtte ment, egyenes derékkal, fején büszkén viselve sisakját. Thor mennyit gúnyolta azok miatt a számára nevetséges szarvak miatt. Közben tudta, hogy öccse ezzel is csak Odin elismerését akarta kiharcolni, hogy apjuk azt higgye, Loki Asgard hagyományát követi, és ezért akart szarvakat sisakjára, mint előtte minden nagy asgardi uralkodó. Közben Thor lázadva és megtörve a hagyományt ragaszkodott ahhoz hogy a saját sisakján szárnyak legyenek. Micsoda ostobaság, gondolta.

Loki közben a trónterem ajtajához ért, amely kinyílt előtte. Thor nem mehetett utána, a két őr, akik eddig mellette haladtak most az útját állták. Lehajtotta a fejét, nyaka és válla sajogtak, haja izzadt homlokába tapadt, ő pedig nagyokat lélegezve erőt gyűjtött. Még ennyi idő elteltével sem tudta kiismerni Lokit, és ez most megrémítette. Mit tervez vajon? Megöleti? Azt már megtehette volna eddig is. Elengedi? Ha ez lenne a szándéka már rég szabad lenne. Mit fog tenni Valkűrrel? Hagyja megrohadni a börtönbe? Mondjuk azok után, amit a nő Loki ellen tette, cseppet sem csodálkozna, ha az élete ott érne véget, abban a jéghideg és sötét cellában. Ha ő király lenne, nem hagyná megtorlatlanul. Ha király lenne... - Thor idáig jutott a gondolkodásban, amikor a két kísérője lökdösni kezdték a trónterembe. Az egyik akkorát lökött rajta, hogy több métert repült, és arccal előre a kőre zuhant. Hangos morajlás és kiáltozás tört ki a teremben, ebből tudta Thor, hogy mások is vannak benn. Próbálta felemelni a fejét, de nem tudta, a súlyos gerenda amihez láncolták a tarkóját nyomta.
Amikor elült a hangzavar, erős kezek ragadták meg és emelték fel. Már szétnézhetett a teremben. Asgardiakat látott a trón előtt állni, a népét, akik most halálra vált arccal figyelték őt.

Loki jogarával a kezében a két sorban álló férfiak és nők között hozzá lépett. A jégóriások elengedték így Thor térdre rogyott, Loki belemarkolt a hajába, és erőszakkal emelte fel a fejét.

- Íme Thor, Odin fia, Borr unokája, volt királyotok, aki elhagyott benneteket a bajban, és nem sietett segítségetekre!

Loki eleresztette, és Thor csüggedten ejtette fejét a mellkasára.
Lokinak igaza van. Bűntudata volt, hiszen neki kellett volna megvédenie népét, és kudarcot vallott. Sőt azóta sem igyekezett megtalálni őket.

- Most is csak azért van itt, mert én, a ti megmentőtök, és törvényes királyotok, én, aki befogadtalak titeket, ide hívtam. Ugye tudjátok, hogy ha nem segítek nektek, ha nem vezetlek ide titeket akkor már nem élnétek?

Csend volt, csak Thor zihálása hallatszott. - Állítsátok fel! - Parancsolta Loki.

Thor érezte, hogy repül, a súly lekerült a válláról, és mögötte ért földet hatalmas csattanással.

- Két nép királyaként óriási a felelősségem. Főleg, hogy a két nép harcban áll egymással. Az, hogy még nem fojt vér, csak annak köszönhető, hogy jotünn harcosaimat megtudtam fékezni. Esélyetek sem lenne velük szemben. Maroknyi túlélő, akiket harcolni tanítottam, nem ellenfél ezeknek - nézett végig a megzavarodott asgardusokon, és a terem végében felsorakozott és felfegyverzett jégóriásokra mutatott.

- Királyunk! - Egy férfi lépett ki az asgardiak közül és meghajolt. - Hálával tartozunk neked mindenért. Bocsáss meg arcátlanságomért, de arra kérlek, kegyeskedj válaszolni kérdésemre. Mit szándékozol tenni fivéreddel? - Loki szeme megvillant, mire a férfi azonnal hátralépett, és lehajtotta fejét.

Loki Thorra nézett, és fülébe csengtek szavai sok évvel ezelőttről. "Te vagy a legrosszabb testvér."
Ezt mondta neki régen Thor. Ezek voltak hozzá az utolsó szavai, pedig az életét adta volna érte.

- Nem csak titeket hagyott cserben, hanem engem is. Most viszonozom. Holnap hajnalban megtudjátok a szándékomat. Most menjetek, és készüljetek. Holnap a Jottuni nap holtakat siratva fog lebukni a csatamező felett. Imádkozzatok, hogy dicső halált halva a Valhalába kerüljetek.

- Végig ez volt a szándékod? Ezért csaltál ide, ugye testvér! - Thor szavaira az asgardi küldöttség megállt. - Miért nem végzel velem most és itt? Miért húzod az időt?

E szavakra a jégóriások megindultak feléjük. Az asgardiaknak ezekkel a képzett harcosokkal szemben esélyük sem volt. Legalább kétszer akkorák voltak mint bármelyikük, és testük tiszta izom. Mindegyik gyerekkora óta tanulta a közelharcot, és bírták a hideget, ami az asgardiakról nem mondható el.
Egyértelműen látszott, egyenlőtlen küzdelem vár rájuk holnap; az utolsó ezálig kiirtják majd őket. Loki nem válaszolt, intett, és Thor hamarosan a cellában találta magát.

- Holnap háború lesz. Loki rászabadítja a jottunöket a népünkre. Mind megfognak halni.

Valkűr mosolygott, amit Thor nem értett. - Loki megtanította, hogyan harcoljunk ellenük. Most saját csapdájába fog esni, nagyok és erősek, mi pedig kicsik és fürgék vagyunk, és használni fogjuk a tüzet. Erre nem számítanak, és Loki sem biztos, hogy emlékszik rá, mire képezett ki minket. De segítenünk kell nekik. Ki tudsz szabadítani minket, fenség?

Thor próbálta, de nem ment. Úgy érezte ereje egyre csökken. Tett még egy utolsó kísérletet, de gyorsan feladta.

- Ezek nem egyszerű láncok - nyögte reménytvesztetten. - Ezeket Loki bűbája ezerszer erősebbé tette, innen nincs menekülés.

Valkűr is próbálkozott, de kevés sikerrel, pedig minden dühét beleadta, mert úgy érezte, hogy Thor nem is igyekszik. Csüggedten hajtotta le a fejét.

Órákkal később Thor arra riadt, hogy valami megmozdult a cellában. Egy alak állt néhány lépésre tőle. Pontosan olyan volt, mint az a nő, akit a palotába érkezve meglátott, aki Valkűrhöz vezette. Vonásait most sem láthatta, hiszen az arcába húzott csuklya elrejtette. Thorhoz lépett, és anélkül, hogy tett volna valamit, a láncok lehulltak. Thort elhagyta minden ereje, bizonyosan arccal előre zuhant volna, de az alak erős kézzel ragadta meg, majd gyengéden lefektette, és amilyen észrevétlenül jött, úgy el is tűnt egy pillanat alatt.

Thor megdörzsölte elzsibbadt csuklóit, kidörzsölte a vérébe ragadt tincseket az arcából. Nem késlekedett, a kimerültségtől állva alvó Valkűrhöz lépett. Száját befogta és csak mikor a nő megnyugodott, akkor szabadította meg a láncaitól. Valkűr lassan az ajtóhoz ment, és kinézett annak kicsi ablakán, de kintről semmilyen mozgást nem hallott. A két rab összenézett, és bólintott. Thor elbújt az ajtó mögött, Valkűr pedig kiabálni kezdett.

- Megszökött, Thor megszökött!

Azonnal két őr rontott be a cellába, de mielőtt bármit is tettek volna, Thor egy ütéssel csapta szét a koponyájukat, hogy aztán elégedettséggel telve nézze végig az agóniájukat, azt hogy hörögve, rángatózva kimúlnak.

- Mennünk kell! - súgta Valkűr.

- Nem! Még nem mehetünk! Meg kell találnom Vihartörőt. - Thor próbált visszaemlékezni, hol volt nála utoljára.

- De hiszen ott van a falnál, ott volt végig melletted! - Valkűr elképedve kiáltott fel, majd a szája elé kapta a kezét.

Mikor került oda? És ki hozta el? Thor biztos volt benne, hogy aki visszaadta a szabadságukat, annak köszönhetik  a királyi fegyvert is. De hogyan? Hogyan volt képes rá?
Nem volt idő a hogyanokon és a miérteken gondolkodni, minél előbb az asgardiakhoz kell menniük.

Lopakodva, faltól falig haladva indultak a kijárat felé, beleolvadva a sötétségbe. Egy őrrel sem találkoztak. Amikor a kapu kinyílt előttük, már meg sem lepődtek. Valkűr kinézett, kilépett a résen. Thor visszanézett, és alig láthatóan elmosolyodott. Apró mozdulattal intett a sötét folyosó felé, és követte harcosát. A folyosó végén egy árnyék megmozdult, a csukja mögött halványan elmosolyodott, aztán eltűnt a sötétben.