Dance With Life (Completed)

1.

Csipogásra ébredek. Fehér falak amin kis képkeretekben gyermek rajzok pihennek. Mindegyiken furcsa, gyermeki betűkkel valami köszönöm féle feliratok olvashatók. Egy kórház. Körülöttem gépek mondhatni százai. A szobában nincs senki rajtam kívül viszont ez nem sokáig marad így. Egy csinos, vékony, szőke hajú idősebb ápolónő lép be a kórterembe mögötte anyukámmal és feltehetőleg az orvosommal.
-Felébredt a kisasszony, fáj valami? - kezd beszélni hozzám kedves, lágy hangon az ápoló.
Kis bólintással jelzem hogy igen mivel a szavak nehezen jönnének ki a torkomon. Mintha már egy hete nem beszéltem volna.
-Emily, a jobb boka szallagod súlyosan sérült a baleset során és a lábszár csontodon is repedést fedeztünk fel. 3 hét gipsz vár rád. - lapozgatta a papírjait az idős doktor.
-A táncnak pedig attól tartok búcsút kell mondanod. - tette még hozzá.
Ez volt az a pont mikor először az anyámra néztem aki könnybe lábadt szemeit próbálta rejtegetni.
Nem hittem a fülemnek. Nem lehet vége. Hiszen csak egy rossz mozdulat volt. Csak egy apró hiba. Nem lehet vége.
Könnyeim halkan kezdtek végig folyni arcomon.

~

-Minden rendben lesz Em. Ígérem. Menj és légy az ami csak szeretnél. -
Ezzel beszaladtam a tánc terembe a többi kislány mellé akiken ott virított a baba rózsaszín tütü.

~

Emlékszem mindenki furcsán nézett rám. December volt. Eredetileg az órák szeptemberben kezdődtek de én későn csatlakoztam. 4 évesen mindig is különcnek éreztem magam a többi kislány mellett. Mindig ügyetlenebbnek és csúnyábbnak. De az egy mondat ami mindig a szemem előtt lebegett az első napom után 15 évig. Máig.

"Légy az ami csak szeretnél"

Mikor 6 évesen megkaptam a diótörő balettben a kis Marika szerepét hinni kezdtem. A balett lett a mindenem, a szenvedélyem. Minden napom a tánc teremben fejeződött be. Mindent megtettem. Én talán a csúcson voltam és hirtelen a mélybe zuhantam.