Meglepetés Hercegnő ✔️/ Javítás alatt!

|4. rész|

Utazás Littiába...

Miután eltöltöttem egy csodálatos estét Dáviddal, másnap mosollyal az arcomon keltem. Hiába kaptam tegnap Anyáéktól dorgálást, akkor is majd kicsattantam az örömtől. Kikeltem az ágyamból, majd a ruhásszekrényemből elővettem egy halvány rózsaszín pólót, egy fekete nadrágot és egy fekete farmer dzsekit. Kifésültem a hajamat, majd miután megnéztem magam a tükörben - megállapítva, hogy a tökéletes külső látványát keltem -, kiléptem a szobámból. Legnagyobb meglepetésemre Littia királynője, vagyis a nagyanyám fogadott.

- Szervusz! Kikértelek a gimnáziumból, hogy időben elindulhassunk Littiába - ahogy a mondat elhagyta a száját, teljesen ledermedtem.

   Mégis hogy képzelte ezt? Még csak tegnap közölték velem, hogy egy ország vár, mint újdonsült királynő, és máris elvárták tőlem, hogy azonnal a "megmentésükre" siessek.

- Már megbocsásson, de még csak egy napja vágták ide nekem a nyers húst, hogy dolgozzam fel, süssem meg és egyem is meg! Nem gondolja, hogy ez egy kicsit sok így egyszerre? Ráadásul nem is egyeztem bele még semmibe, szóval Magának semmi joga nincs eldöntenie helyettem a dolgokat! - feleltem hisztérikusan, mert elképzelhetetlenül dühös voltam - Innentől kezdve lezártnak tekintem a beszélgetést! - azzal megfordultam, majd berontottam vissza a szobámba.

- Na, de Kamilla! Senki sem menekülhet el a hazája és a kötelességei elől! - kiabálta a mamám utánam, de egy kicsit sem érdekelt már.

Nem is értem, hogy hogy gondolhatta ezt a nagyanyám. Szinte beleszólásom se volt az egészbe. Csak közölték velem, hogy mit hogyan kell majd csinálnom, mint azt eddig egész életemben tették... Egyszerűen nem tudtam tisztán gondolkodni, túl sok mindennel volt tele a fejem, ezért felhívtam Kirát. Kétszer felhívtam, de egyszer se vette fel. Harmadjára is megpróbáltam - hiszen három a magyar igazság -, és milyen jól tettem, mert fel is vette.ű

- Kira! De jó, hogy felvetted... - kezdtem volna bele egy nagy sóhaj kíséretében, de Kira félbeszakított.

- Kami, nem szeretnék bunkó lenni, de most nem érek, mert Danival vagyok és a haverjaival. Tök jó fejek, majd bemutatlak nekik. Na, de majd mesélek. Szia! - azzal le is tette.

Hitetlenkedve néztem a telefont, amit a kezemben tartottam. Amióta Kira Danival jár, azóta nem is érdekelte más, csak ő és Dani. Meg se kérdezte, hogy hogy vagyok a röplabda incidensem után, egyre kevesebbet beszélgettünk az elmúlt időkben. Ha jól emlékszem, már lassan egy hónapja tartott ez a Dani láz, hiszen azóta beszélgettek egymással Messengeren. Találkozni se nagyon találkoztunk már, szóval arra a döntésre jutottam, hogy nem fogom neki elmondani, hogy hova megyek, és miért. Hiszen, ha annyira nem képes, hogy mással is foglalkozzon Danin kívül, akkor nem is érdemli meg, hogy elmeséljem neki. Dávidon kívül szinte nem is volt senki, akinek ezt eltudtam volna mondani. Tehát gyorsan tárcsáztam Dávid számát, de ő se vette fel. Megpróbáltam még egyszer, még egyszer és még egyszer, de nem vette fel. A szívemet még jobban kezdte el nyomni a fájdalom, az agyamban pedig elkezdődtek a kombinálások ezrei. Nem tudtam mit csinálhatnék. Senkitől nem tudtam segítséget vagy egy kis támogatást kérni. A kezeimbe temettem az arcomat, majd leültem az ágyra. Mi tévő lehettem volna? Egyedül voltam a gondolataimmal és az érzéseimmel, amik nem hagytak nyugodni. Szóval döntést kellett hoznom. Vagy megőrülök, vagy pedig elfogadom a sorsom, és elmegyek Littiába a nagyanyámmal. Csodával határos módon, az utóbbit választottam. Sóhajtottam egyet, majd a tükör elé álltam.

- Menni fog ez. A változás sose rossz. Szóval... vágjunk bele - erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd a ruhásszekrényem irányába fordultam.

Minden olyan dolgot összepakoltam, amire úgy gondoltam szükségem lesz. A ruhatáram felét elcsomagoltam, a kozmetikumaimat egy külön kis táskába raktam, majd pár lábbelit is belegyömöszöltem a bőröndömbe. Mikor sikerült végre összecipzáraznom a poggyászomat, felálltam, majd leporoltam a ruhámat.

- Hát akkor, indulás! - azzal kinyitottam a szobám ajtaját, magam mögött húzva a két nagy bőröndöt - Mehetünk? - álltam meg a lépcső tetején, mire a nagymamám szeme felcsillant.

- Örülök, hogy így döntöttél - mosolygott rám, mire elindultam le a nappaliba.

Jól esett hallani, hogy legalább egy valaki nem volt csalódott. Viszont én attól független még az voltam. Ahogy leértem a többiekhez, Anyától egy hosszas öleléssel elbúcsúztam.

- Add át Apának az üdvözletemet! - szorítottam erősen magamhoz, majd elengedtem.

- Átfogom, ne aggódj - mosolygott rám biztatóul, amitől kicsit jobb kedvem lett.

Amikor Anyával elbúcsúztunk egymástól, kiléptem a házból, és a szemem majdnem kiugrott a helyéről. Egy limuzin állt a házunk előtt.

- Ezzel fogunk menni? - néztem rá a nagyira.

- Miért, mit gondoltál? Hogy közönséges, polgári kocsival járok? - nevette el magát gúnyosan, amitől egy kicsit kellemetlenül éreztem magam.

Miután a cuccaimat bepakolták a csomagtartóba, beszálltunk a limóba, majd elindultunk a reptér felé. Útközben rengeteg dolog cikázott a fejemben. Ha ez a nő, Anyának az anyja, akkor miért nem ő örökölte a trónt helyettem? Annyira nyomasztott belülről ez a kérdés, hogy végül csak megkérdeztem.

- Amúgy miért nem Anya lett Littia trónörököse? - fordultam az idős hölgy felé.

- Azért, mert ő nem volt alkalmas rá, pedig háromszor is megpróbálta a királynői vizsgát, de egyiken sem járt sikerrel - válaszolta, mire bólintottam. - Viszont félreértés ne essék, nem azért nem ő lett Littia királynője, mert rosszak voltak a képességei, hanem azért, mert mindegyik vizsgán szörnyen ideges volt - bár nem is tudom miért, mert remekül felkészítettem minden egyes alkalommal-, és a feszültség úrrá lett rajta, és sose tudta a stressz miatt a vizsgát végig csinálni. Bár azóta változott a törvény, most már szavazás alapján dönti el a nép, hogy ki legyen az új uralkodó. Ha netán nem sikerülne megnyerned a választást, akkor át kell adnom a trónt Kwe úr lányának, akit pedig nem nagyon szívelünk, itt, Littiában.

- Hölgyeim, megérkeztünk - mondta a sofőr, pont akkor amikor a mamám befejezte a monológját. Micsoda pontosság.

- Remek! - válaszolta nagymamám, mire kiszálltunk.

Kisétáltunk a leszálló pályára, majd a magán repülőgép felé vettük az irányt. Felszálltunk a gépre, majd miután elfoglaltuk a helyünket, azonnal indultunk is. Három és fél óra volt oda az út, ami filmnézéssel töltöttem el. Éppen a második film felénél tartottam, amikor a telefonom elkezdett rezegni. Felemeltem a készüléket, majd leolvastam a kijelzőn szereplő nevet: Kira. Úgy döntöttem, hogy nem veszem fel. Kellett egy kis idő magamra, és hogy átgondoljam a dolgokat.

A hosszú út után, amikor megérkeztünk, megszólalt a hangosbemondó:

- Sikeresen megérkeztünk Littiába. Az öveket kicsatolhatják, és leszállhatnak - a nagyival felálltunk, és elindultunk a kijárat felé.

Ahogy kiértünk a reptér parkolójába, mindenhol paprazzik csoportjai gyülekeztek. Mikor észrevettek minket, mindenki egyszerre jött oda, a kamerájukkal villogva. Majdnem megvakultam a sok fénytől, így ösztönösen a kezemet az arcom elé tettem, és amilyen gyorsan csak tudtunk, beszálltunk a limuzinba, ami ránk várt.

Útközben a tájat nézve, eszembe jutott Magyarország... Igaz, hogy Littia is gyönyörű, de akkor sem a hazám. Ekkor hirtelen elkezdett hiányozni az otthonom, a barátaim, a családom, még az iskola is. A mamám gondolom észrevette, hogy túlságosan is szomorúan bámulom a tájat, ezért megszólalt:

- Kamilla, Littia lakói már nagyon várják, hogy megismerjenek - mosolyodott el, mire én is egy mosolyt erőltettem az arcomra. Nem volt őszinte, de a célnak megfelelt...

- Megérkeztünk - szólalt meg a sofőr, mire a kocsi ajtaja kinyílt előttem, és elém tárult a kastélyt.